A tartósan fennálló seb, amely nem mutat javulást.

A magyarországi holokauszt helyi emlékezetére vonatkozó 2021 és 2024 között végzett társadalomtudományi kutatás eredményeit foglalja magába Csepeli György és Papp Richárd új könyve, a Kiáltó csend.

A kötet címe, "A rettentő szavak tudósát" Ézsaiás prófétára hivatkozik, aki így kiáltott: "Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak!" A szerzők ezt a bibliai képet metaforikusan értelmezik, kifejezve a csendben rejlő, mégis rendkívül kifejező üzenetet. A könyv mögött álló kutatás célja az volt, hogy feltárja, miként emlékeznek a hajdani zsidók lakóhelyein – a népirtás korai színhelyein, mint falvak, városok és végül Budapest – a helyi közösségek, fiatalok és idősek egyaránt, a tragédia áldozataira. A mai világban, amikor a túlélők száma drasztikusan csökken, és a szerzők szavaival élve, a kommunikatív emlékezet szerepét egyre inkább átveszi a kulturális emlékezet, különösen fontos, hogy ezeket a történeteket és emlékeket megőrizzük és továbbadjuk.

A felmérés jelentőségét különösen kiemeli az a közismert, ám annál aggasztóbb tény, hogy a magyar holokauszt körüli csend már a kezdetektől fogva megfigyelhető. A nyilvánosság különböző platformjain sosem zajlott valódi, őszinte párbeszéd a történt borzalmakról, legyen szó az elkövetett vagy elszenvedett tragédiákról, vagy akár a kívülálló szemszögéből való megközelítésről. Ahogy a könyv is hangsúlyozza, ennek következtében nem alakult ki az a kifejező eszköztár, amely lehetővé tenné, hogy a témáról érdemben beszélhessünk. A csend, amely körülveszi ezt a kérdést, valóban kiáltó; hiszen az egyik legnagyobb tragédia a magyar történelemben úgy tűnik, mintha el lenne hallgatva. A megfelelő nyelvi keretek hiánya tovább bonyolítja a helyzetet, szavakat keresve tapintatlanságból, részvétlenségből, vagy talán leggyakrabban tájékozatlanságból fakadó csendben maradunk. Ez pedig csak súlyosbítja a kölcsönös bizalmatlanságot, amely nemcsak megőrzi, hanem tovább is erősíti a "mi" és a "ti" között létező, láthatatlan, de a közösség tagjai számára jól érzékelhető falakat.

Az interjúk tanúsága szerint a szótlanság a túlélő áldozatokat is jellemzi: sokan közülük még a családjuk intim közegében sem nyíltak meg. E tabuképzés lélektani motívumai közül Heller Ágnes a megaláztatást, az emberi méltóság brutális sérüléseit emeli ki: "A holokauszt minden túlélője, elsősorban a táborok minden túlélője, egy idegen és minden hatalommal felruházott ellenséges erő áldozata volt, a végső megvertség helyzetében. Megvertnek, áldozatnak lenni, mint tudjuk, szégyenletes. Ellenállás nélkül megveretve lenni még ennél is szégyenletesebb. Ezt a szégyent majdnem senki sem tudta szabadon vállalni." (A trauma szégyene, a szégyen traumája.)

A túlélők számára a trauma feldolgozása Heller Ágnes nézőpontjában az elbeszélés révén válhat könnyebbé. Azonban a hallgatás tudatos megtörése - a megfelelő kontextusban - a társadalom mentális egészségének szempontjából is kulcsfontosságú. A könyv legfontosabb üzenete talán az, hogy nyíltan beszéljünk arról: ebben a tragédiában mindannyian érintettek vagyunk. E folyamat során hangsúlyozni kell saját bűneinket, a rémtettekhez némán asszisztáló felelősségét, valamint a társadalmi ellenállás hiányát. Ebből a nézőpontból válik a német megszállás áldozatainak szabadság téri emlékműve igazán problematikussá. Ahogyan a szerzők is rámutatnak, ez az emlékmű kiemeli a Harmadik Birodalom nácijainak bűneit, miközben elfeledteti azokat a terheket, amelyek minket is sújtanak: nem csupán a deportálások végrehajtását, hanem az elviselhetetlen nyilas tömeggyilkosságokat, a munkaszolgálatosok sorsát és a hátrahagyott javak kifosztását is. Amíg nem nézünk szembe ezekkel a múltbeli eseményekkel, addig az aggodalom jogos: a borzalmak megismétlődhetnek.

A föntebbiek tükrében válik jelentésteli mozzanattá a kutatás menetének egyik epizódja. A beszélgetésekre kezdetben még lelkesen jelentkezők közül ugyanis elég sokan visszaléptek akkor, amikor megtudták: egy csoport előtt kell megszólalniuk, ráadásul az egészről videófelvétel is készül. A visszakozók - épp a téma egészét sújtó hallgatás miatt - nem tudhatták, hogy a barátok, az ismerősök, a helyi közvélemény képviselői miként vélekednek majd szereplésükről, kockáztatni pedig nem mertek. (A gyanakvás persze, a magyar társadalom kollektív tapasztalatából is fakadhat: a bizalom veszélyessé válhat, így bármiféle szokatlan helyzetben azonnal aktivizálódnak az óvatosság gesztusai.)

Azok viszont, akik vállalták a fókuszcsoportokban való részvételt, mégiscsak megtörték a holokausztot övező kínos csendet. S ez akkor is reményteli, ha legtöbbjük mondandójában - amint erre az összegzésben a szerzők utalnak - jórészt ismert panelek, sztereotípiák, olykor pedig régi előítéletek finomított változatai szerepelnek. Szavaikból kiderül, hogy a lényegről, azaz a tragédia helyi vonatkozásairól, a töredékesen fennmaradt emlékekről csak igen szerény ismeretekkel rendelkeznek. A kivételt a budapestiek képezik, "ennek elsődleges oka a zsidóság láthatóbb jelenléte a fővárosi élet mindennapjaiban és tereiben" (botlatókövek, emléktáblák, szobrok, illetve a leghíresebbként: Cipők a Duna-parton - Can Togay és Pauer Gyula alkotása).

A több ezer szó, amelyet kutatásunk során rögzítettünk, végighallgatva és olvasva, egyetlen szót hiányolt. A program, amelyet a szavak számlálására használtunk, nem érzékelte a bűn kifejezést. Senki nem említette ezt a szót, amelynek távolléte a holokauszt helyi emlékezetének Philoktétész-sebét jelzi. E kötet zárszavában ezt olvashatjuk rezignált hangnemben. Azonban ennek a hiánynak a dokumentálása önmagában is elegendő jelentőséget adhat az egész projektnek.

Persze! Írd le, kérlek, hogy milyen információra van szükséged, és én segítek, hogy egyedi és érdekes formában tálalhassuk.

Csepeli György és Papp Richárd műve, a "Kiáltó csend. A holokauszt helyi emlékezete Magyarországon", egy fontos és érzékeny téma köré épül, amely a holokauszt emlékének megőrzésére és a helyi közösségek szerepére fókuszál. A könyv célja, hogy feltárja, hogyan él tovább a múlt fájdalma és emlékezete a magyarországi településeken, valamint hogyan formálja a helyi identitásokat. A szerzők alapos kutatás és interjúk révén mutatják be a holokauszt történetének helyi vonatkozásait, és rávilágítanak arra, hogy a múlt feldolgozása és a kollektív emlékezet formálása mennyire fontos a közösségek számára. A cím, "Kiáltó csend", szimbolizálja a múlt traumáját, amelyet sok esetben nem szabad, vagy nem lehet elfelejteni. A könyv nemcsak a történelmi eseményekre reflektál, hanem arra is ösztönzi az olvasót, hogy gondolkodjon el a felelősségről, a megbocsátásról és a jövő generációk számára történő tanulságok átadásáról. Ez az értékes mű fontos hozzájárulás a holokauszttal kapcsolatos diskurzushoz, és segít abban, hogy a helyi emlékek és tapasztalatok ne merüljenek feledésbe, hanem életben maradjanak a közösségek tudatában.

Múlt és Jövő, 2025: Egy új korszak küszöbén Ahogy átlépünk 2025 határvonalán, a történelem és a jövő határvonalai egyre inkább elmosódnak. Az elmúlt évtizedek eseményei és tapasztalatai formálták világunkat, és most úgy tűnik, hogy a jövő nem csupán egy távoli cél, hanem olyan valóság, amely már most is körülvesz minket. A múlt tanulságai segítenek abban, hogy tudatosabb döntéseket hozzunk. Az elmúlt évek technológiai fejlődése, társadalmi változásai és környezeti kihívásai mind arra ösztönöznek, hogy újragondoljuk a jövőnkről alkotott elképzeléseinket. 2025-ben már nem csupán a technológia vívmányai, hanem a fenntarthatóság, az együttműködés és az empátia is középpontba kerülnek. A jövő nem csupán egy időpont a naptárban, hanem egy lehetőség, hogy új utakat járjunk be, és olyan értékeket teremtsünk, amelyek hosszú távon is fenntarthatók. A kérdés már nem az, hogy merre haladunk, hanem hogy hogyan élhetünk együtt a változásokkal, és miként formálhatjuk a világot, amelyben élünk. Az elkövetkező években a múlt bölcsessége és a jövő ígérete összefonódik, és egy olyan új valóságot teremt, ahol a lehetőségek határtalanok.