Kanye West története nem csupán a náci eszmékhez való vonzódásáról szól, hanem arról is, hogyan alakította ki rajongói körét, akik szintén megőrültek a nézeteiért. Az ő üzenetei és viselkedése olyan hatással voltak a követőire, hogy sokan képesek voltak f

A PORT szerzője végigvette a Ku Klux Klan fekete tagozatát megalapító rapper mélyrepülésének állomásait, és megpróbált megválaszolni pár megválaszolhatatlan kérdést.

2016 szeptemberében egy igazán különleges időszak volt Kanye West rajongójaként élni. Alig fél évvel azután, hogy megjelent a The Life of Pablo, ami rengeteg izgalmas vitát generált az interneten a zenefanatikusok között – és mindez anélkül, hogy egyszer is szóba került volna Donald Trump. Épp akkor hallgattam meg először a My Beautiful Dark Twisted Fantasy-t is, Kanye talán legkiemelkedőbb albumát, amikor a lakótársammal egy költözés során egy délutánra beragadtunk a New York-i forgalomba. A sztereóból a Gorgeous dübörgött, míg Ryan a többi autósnak üvöltözött – ez szinte hagyományos szórakozásnak számított. Ráadásul Hillary Clinton kampánya is ígéretesen alakult. A nap pedig ragyogóan sütött.

"Na várjunk csak, ez biztos a mi Kanye-nk?" - gondoltam hát alig két hónappal később, amikor a rossz minőségű telefonos felvételen megláttam az elmosódott alakot, aki egy színpadon állva San Jose-ban, jellegzetes hangján delirált Donald Trump iránt érzett rajongásáról az egyre hangosabban fujjogó közönségének.

Az év novemberében a világ még a Trump megválasztásának első megrázkódtatásait élte át. Ekkor az aktuális Trump-botrányok még messze nem voltak olyan drámaiak, mint ahogyan később alakultak: csupán furcsának tűnt, hogy nem hajlandó nyilvánosságra hozni az adóbevallását, vagy hogy a jelölti vitán „nasty womannek” nevezte Clintont. De hol voltunk még attól, hogy az amerikai kormányzat és a globális gazdaság tendenciózus rombolása, a kitalált vámháborúk vagy a nyilvánvaló bennfentes kereskedelem a napi politikai diskurzus részévé váljon?

Ahogy Trump, úgy Kanye is még viszonylag visszafogott volt a mostani valójához képest: igen, azzal együtt is, hogy San Jose-i koncertjéből több mint fél órát(!) töltött a Trumpról és a politikai nézeteiről való észosztással. A teli szájjal zsidózás helyett még csak ilyeneknél tartott: "Ha szavaztam volna, rá szavaztam volna. (...) Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolnám úgy, hogy a fekete életek számítanak, hogy ne hinnék a nőjogokban, hogy ne támogatnám a melegházasságot".

Viszont ez már az a lejtő, amelynek mélyebb szakaszain efféle megállapítások leselkedtek ránk:

Összegyűjtöttük Kanye West elmúlt tíz évének legfontosabb pillanatait, hogy egy kis szórakozást csempésszünk a napodba. Íme a lényeg, röviden és tömören:

Egy különös előnyöm származott abból, hogy 2016-ra éppen akkor váltam Kanye West lelkes követőjévé, amikor már sokan mások elfordultak tőle: a késői belépésem révén könnyebben tudtam elengedni a dolgot, ha úgy adódott. A régi, elkötelezett fanok azonban sokkal nehezebb helyzetben voltak; ők a rapper korábbi, progresszív üzeneteit képviselték, és a hirtelen stílusváltás alaposan megviselte őket. Egyre inkább elterjedt, hogy a rajongók kétségbeesetten próbálták megmagyarázni, miért is helyesek Kanye nézetei, még akkor is, ha ezekkel a véleményekkel maguk sem tudtak azonosulni.

Az azóta rapperként is aktív Ryanen, akinek a Kanyéval való kapcsolata ekkor már megromlott, szintén észleltem a gyász különböző szakaszait, különösen az alkudozás fázisát. Ugyanakkor a közösségi média platformokon is felerősödött a vita e témában. A régi motoros követők számára két fő érv szolgált Kanye védelmére, amelyek mára, a valóban elmebetegnek számító egyének kivételével, szinte teljesen elhalványultak:

Az első érv népszerűségének titka talán abban rejlik, hogy a rapper korábban többször is nyíltan beszélt bipoláris zavaráról (*sóhaj* mielőtt persze "leleplezte" volna a téves diagnózist felállító zsidó orvost). A 2018-as Ye című albumának marketingstratégiájában is hangsúlyosan szerepelt ez a diagnózis, például az "I hate being bipolar - It's awesome" felirattal. Korábbi, kevésbé politikai töltetű kirohanásait talán még el lehetett volna intézni ezzel az indoklással, de ahogy a helyzet egyre fokozódott, úgy az évek óta hangoztatott védekezés egyre kevésbé tűnt elegendőnek.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a közvélemény egyetért abban, hogy a betegek irányába türelem, megértés és segítőkészség szükséges. Ugyanakkor fontos, hogy bizonyos határokat kijelöljünk. Ha valaki folyamatosan, szándékosan és agresszíven viselkedik, azt nem lehet egyszerűen azzal mentegetni, hogy "dehát bipoláris". Elérkezik az a pont, amikor a személyes felelősségvállalás elengedhetetlen, és ez nemcsak a szélsőséges megnyilvánulások előtt fontos, hanem már jóval azelőtt is.

Nos, mi a helyzet a rajongók másik kulcsfontosságú érvelésével, miszerint "Ye csupán önmaga módján viselkedik?" Ehhez először is érdemes tisztázni:

Ahhoz, hogy megértsük ennek a jelenségnek a mélységét és hátterét, érdemes visszatekinteni a gyökerekhez. A kétezres évek előtt még csupán produceri szerepben tevékenykedő rappert már az első pillanattól fogva egy olyan hozzáállással ölelték körül a rajongói, amely sok magyar olvasó számára ismerős lehet: "Nem csupán igaza van, hanem igaza lesz."

Kanye teljesen esélytelenként tűnt fel a szcénában, és a The College Dropout váratlan sikerével bizonyította 2003-ban, hogy bizony érdemes volt hinni benne. Négy évvel később, 2007-ben pedig még a legvadabb hozzá fűzött reményeket is beváltotta az óriási hatású Graduationnel: ekkor jött rá mindenki, hogy ez a faszi olyat tud, amilyet mást nem. Előre látja a trendeket, mindig pont időben tudja, mi lesz a Következő Menő Dolog, annyira szinkronban van a kultúra hullámzásával, hogy meg sem lehet állapítani, okozza vagy csak meglovagolja őket. És ezt eljátszotta az 808s & Heartbreakkel, valamint a My Beautiful Dark Twisted Fantasy-vel.

Egy pár év távlatából visszatekintve a korábbi botrányaira, egy közös következtetés vonható le: végső soron igaza volt. Ez a hozzáállás különösen érvényes volt a 2004-es drámai eseményre, amikor egy hurrikán áldozatai számára rendezett jótékonysági adásban, élő közvetítés során kijelentette, hogy "George Bush nem törődik a fekete emberekkel" – ami valójában egy teljesen indokolt kritika volt. Vagy ott van a híres eset is, amikor 2009-ben a VMA-gálán elragadta Taylor Swifttől a mikrofont, és kijelentette, hogy a győzelem valójában Beyoncéé kellett volna, hogy legyen. Valóban, Beyoncé Lemonade című albuma sokkal erősebb és hatásosabb volt, mint Taylor munkája az adott évben.

Ez pedig több mint egy évtizeden keresztül olyan sok ügyre volt igaz, hogy a rajongói gondolkodásban már alapvetésnek számított: "támogatni kell, amikor idiótán viselkedik, mert mindig van vele célja". Éppen ezért volt óriási hasraesés, a kognitív dissszonensek számára pedig a végletekig halogatott pillanat az a ráismerés, amikor az elnáculás során kiderült:

A rajongók közül sokan ültek, mint a békák, akik nem veszik észre, hogy felforralják körülöttük a vizet: Kanye merész, vizionárius, out-of-the-box hozzáállása szépen, fokozatosan ment át egy teljesen skizoid világképbe, ők pedig szépen hülyültek el vele. Szerencsére a normálisabbak azóta belátták, hogy zsákutcába kerültek, Kanyénak pedig a milliárdos státusza mellett szép lassan a mainstream szupersztár státusza is megszűnt. Azonban közönsége máshol is akadt.

Mit is mondhat ilyenkor Kanye? Ez az a kérdés, amire valószínűleg sosem kapunk egyértelmű választ, de talán néhány nyomot felfedezhetünk. Ismerjük a mentális egészséggel kapcsolatos harcait, tudunk Jézus Krisztushoz fűződő egyre mélyebb kapcsolatáról, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mennyire megviselte őt édesanyja, Donda West 2007-es elvesztése – ezeket a gondolatokat már számtalanszor megörökítette a zenéjében.

Azt már csak sejtettük, hogy Kanye miért kezdett el vonzódni Trump elnökhöz, aki a "sárkányenergiával" bír, és ha már itt tartunk, Nick Fuentes alt-right influenszerhez, valamint Adolf Hitler német politikushoz is. Úgy tűnik, hogy számára ezek az emberek nemcsak politikai figurák, hanem olyan társak, akik hasonló szenvedéllyel és karizmával képviselnek egy ügyet. Az, hogy mindezek az ügyek mennyire abszurdak vagy szélsőségesek, csupán másodlagos szempont.

Egy idő után egyértelművé vált, hogy a rapper közösségi médiában folytatott provokációi és kirohanásai mindig akkor bukkannak fel, amikor új album kiadására készül. Ezek a dühkitörések tehát nem csupán véletlenek; valójában konkrét marketingstratégia részei, amelyek gerillamarketingként is felfoghatóak. A rapper esetében megfigyelhető, hogy ugyanazt a módszert alkalmazza, mint korábban, csupán a célcsoportja változott meg. A nagy váltást a "Jesus is King" album jelentette, amely már nyilvánvalóan más hallgatóságot célozott meg, mint a korábbi, progresszív közönsége, s végül az alt-right szimpatizánsainak táborát is sikerült bővítenie.

Felfedezte azt a titkot, ami Alex Jonesnak és Ben Shapironak is bevált: ha a konzervatívok úgy érzik, hogy a saját táborukhoz tartozol, elképesztő összegeket fognak rád költeni. Ráadásul, az eredeti közönsége egy részét is sikerült magával ragadnia a jobboldali eszmékkel: például a "Jesus is King" album megjelenése után széles körben téma lett a rapper mögött álló fórumokon, hogy a rajongók miatta kezdték el újra templomba járni.

Fontos tisztázni: nem Kanye vallásos meggyőződésével van a probléma, hanem azzal, hogy ez a vallásosság kirekesztő szélsőségekkel párosul. Jelenleg egyre nehezebb megjósolni, hogy a jövőben hova süllyedhet még: Kanye West már az a művész, aki kifejezetten antiszemita tartalmú zenét készít egy olyan közönség számára, amely ezt elfogadja. Ráadásul a zsidózást közvetlenül a munkája népszerűsítésébe is beépíti – legújabb lemeze, a Bully, amely nemrégiben kiszivárgott, éppen erről tanúskodik, és találó címe is ezt a tendenciát tükrözi.