Dragomán Györgynek egy rendkívül fontos dolgot köszönhet a ma elhunyt legendás focista, amely mély hatással volt életére és pályafutására.
"Úgy értesültem, hogy A fehér király elérte őt, de azt már nem tudom, vajon olvasta-e a könyvet."
Ahogy korábban már említettük, 65 éves korában elhunyt Helmut Duckadam, a Steaua Bucuresti ikonikus kapusa. Duckadam hosszú éveken át súlyos egészségügyi gondokkal harcolt: ötször is meg kellett operálni a karját, protézis segítette a térdét, és 1986 óta mindennap 18-20 gyógyszert kellett szednie.
A legendás kapus két bajnoki címet nyert a Steaua Bucurestivel, de a legemlékezetesebb teljesítményét a Bajnokcsapatok Európa-kupájában nyújtotta. Az 1986-os döntőt a Barcelonával játszották, ahol Duckadam nem kapott gólt a rendes játékidőben, a hosszabbításban sem, majd kivédett négy tizenegyest. Ezzel a Steaua nyerte a BEK-et abban az évben.
Dragomán György a mai posztjában említést tett Duckadamról, kiemelve ennek a legendás sportolónak a jelentőségét.
Sokat köszönhetek neki; a fehér király történetének világvégi szakaszában felfedezett kulcsmondat hatalmas hatással volt rám.
- meséli az egyik legismertebb kortárs magyar író, aki éppen az első regényének utolsó simításait végezte, amikor egy nap délelőtt a Magyar Televízió román nemzetiségi műsorára váltott, ahol a híres román kapus arról beszélt, hogyan készültek a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjére.
A Steaua Bukarest csapata a román hadsereg égisze alatt működött, és a mérkőzésre való felkészülés különösen nehéznek bizonyult. A csernobili katasztrófa nyomán ugyanis a kapusok figyelmeztetést kaptak: kerülniük kell a vetődést, és tartózkodniuk kell a labdával való közvetlen érintkezéstől, mivel a fűből esetleg radioaktív anyagok tapadhatnak rájuk. Duckadam, a kapus, ezt a figyelmeztetést teljes komolysággal, rezzenéstelen arccal adta elő. A fejemben csak annyi járt, hogy ez egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyen szavakat mondjon húsz évvel később. Persze, tudom, hogy az okok mögött komoly tapasztalatok álltak, hiszen nem véletlenül akarta elkerülni a vetődéseket azon a bizonyos meccsen. Az ő szavai mélyen belém ivódtak, és azóta sem hagynak nyugodni.
Rájöttem, hogy ebből az élményből valami különlegeset szeretnék létrehozni. Ezt a gondolatot beépítem a monológomba. De aztán eszembe jutott, hogy egy felnőtt nem mondhat ilyesmit komolyan; ez a fajta naivitás inkább a gyerekek sajátja. Mindig is reméltem, hogy egyszer találkozunk, hallottam, hogy A fehér király eljutott hozzá – csak azt nem tudom, valóban olvasta-e. Jó utat kívánok neki, és sok szép védést az úton!
