Generációjának egyik legkiválóbb magyar zongoristája lép fel a Szent István Filharmonikusok koncertjén, ezzel felejthetetlen zenei élménnyel gazdagítva a közönséget.
Párizs a századfordulón igazi művészeti kavalkáddá fejlődött, ahol az új irányzatok – mint az impresszionizmus a festészetben és a szimbolizmus a költészetben – merőben eltértek elődeik megközelítéseitől. E különleges atmoszférában bontogatta szárnyait Debussy, akit követett a tizenkét évvel fiatalabb Ravel, és mindketten új zenei nyelvet formáltak, amely új fényben tündöklő érzelmeket és hangzásokat kínált a világ számára.
De milyen is volt ez az új zene? A háromtételes fantázia még Debussy átmeneti időszakában keletkezett, de 1894-ben, Mallarmé Egy faun délutánja című eklogája nyomán készült műve új kor kezdetét jelzi. A zenében a faun az álom és ébrenlét határán nimfákról ábrándozik, a syrinxet idéző fuvola kromatikus melódiája, a zenekar izgalmas hangszínei, töredezett dallamai teremtik meg a letűnt aranykor különleges atmoszféráját.
Ez a különleges természetzene tölti be Ravel 1912-ben, mitológiai ihletésű, két tételes szvitjét, a Daphnis és Chloét. E művet a modern balett alapjait lefektető párizsi Orosz Balett számára írta.
Az 1933-ban megrendelésre készült balkezes zongoraversenye újabb izgalmas arcát mutatja a zeneszerzőnek. Az egytételes versenyműve a háborúban fél karját elvesztett zongorista, Paul Wittgenstein megrendelésére készült, a zene ennek ellenére mit sem veszít komplexitásából, Ravel tört akkordjai a klasszikus concertók illúzióját keltik.
