"Úgy éreztem, mint egy űrhajó pilóta, miközben a csillagok között navigálok" - egy magyar pizzakészítő kapott meghívást a híres olasz malomba, hogy részt vegyen egy trénerképzésen | szmo.hu

Hogyan váltál ötvösből elismert kaszkadőrré, aki olyan nagyszabású projektekben vett részt, mint a Halo, a Dűne: Prófécia vagy az Assassin's Creed? Mik voltak az életutad legfontosabb mérföldkövei, amelyek hozzájárultak ehhez a lenyűgöző átalakuláshoz?

A történetem egyfajta padlóra kerüléssel indult, de akkor még csak a metaforikus értelemben. Az aranyműves pályám nem úgy alakult, ahogyan azt megálmodtam. Azonban a bukásnak van egy különleges szépsége: lehetőséget ad arra, hogy az ember újra felemelkedjen. Amikor a kudarcom romjai között ültem, világossá vált számomra, hogy elérkezett az idő, hogy a saját utamat járjam. Az ötvösség valaha második választás volt számomra, amelyben a szüleim - nem meglepő módon - sokkal inkább támogattak, mint a kaszkadőr és színész álmaimban. Az életben eljön az a pillanat, amikor az eddig választott út zsákutcába vezet, és ebben az esetben újratervezésre van szükség. Úgy érzem, hogy még mindig van időm visszatérni ahhoz az álomhoz. Akkoriban nem tudtam, milyen lehetőségeket hagyok ki, ha másképp döntök, de biztos vagyok benne, hogy egy életen át bántam volna a választásomat. Rákerestem a hazai kaszkadőr-képzésekre, és hirtelen minden eddigi sima, küzdő- és extrémsport, amit gyerekként űztem, értelmet nyert. Az összes korábbi színitanfolyam is a helyére került, és a kép végre összeállt. Ez már több mint egy évtizede történt, és azóta egyetlen napját sem cserélném le az életem legjobb pillanataira.

Amikor éppen egy rólad készült videót néztem munka közben, észrevettem, hogy az előkészületek során a markerek rögzítése történik a tested különböző pontjain. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik egy marker felrajzolása az arcodra, valamint egy teljes testes marker-felhelyezés?

A mocap, vagyis a mozgásrögzítés során gyakran nemcsak a testünk mozgását, hanem az arcunk és a szánk mozdulatait is rögzítik. Az arcmarkerek felhelyezésének ideje változó, a használt technológiától függően 5-től akár 15-20 percig is terjedhet. Ezzel szemben a testmarkerek elhelyezése általában gyorsabb folyamat, hiszen a precizitás nem olyan kritikus. Egy esetlegesen rosszul elhelyezett marker áthelyezése csupán egy pillanatot vesz igénybe. Ha az ujjak mozgása is fontos, akkor a teljes markerezési folyamat 5-10 perc alatt lezajlik. Fontos megjegyezni, hogy a markerezés elsősorban a 3D mozgás rögzítésére szolgál a mocap során, amelyet videojátékok vagy CGI projektek számára végzünk. Bár néha a forgatások során is használjuk arccserékhez, ez viszonylag ritka.

- Mennyire kötött egy harcjelenetben a koreográfia? Van benne spontaneitás?

- Ez elsősorban attól függ, hogy az adott koreográfia egy fő harci jelenet, (hero fight), vagy háttérelem (background fight). Az utóbbiak sokszor a helyszínen gyorsan összerakott, pár mozdulatos egyszerűbb koreók, amelyek szükség esetén ismételhetőek addig, amíg a dramaturgia szerint valamelyik félnek padlót kell fognia, vagy amíg el nem hangzik a "CUT!" (vagyis "ennyi"). Ezekkel sokkal nagyobb a szabadságunk, többször fér bele az impró, bár jelenet közbeni, teljesen spontán dolgokra leginkább külső kényszer visz minket, mint például egy elejtett fegyver, vagy egy másik harcoló párossal való összeütközés. Ilyenkor nem állhatunk meg, hogy "nem így volt", hanem vagy folytatjuk puszta kézzel, vagy jöhet a társunknak elmormogott "vágj le!", majd a talaj. Egy ún. hero fight ennél sokkal összetettebb. Annak a felépülése egy több napos vagy hetes folyamat, és az sem ritka, hogy hónapokkal a leforgatása előtt kezdjük el összerakni, rétegről rétegre. Ezeknél az úgynevezett "fight master" igyekszik a legapróbb részleteket is megkomponálni. Ez pedig nem csak az alapvető mozdulatokat jelenti, de alkalmasint meg kell küzdenünk egy macerásabb jelmez okozta nehézségekkel, foglalkoznunk kell a kellékfegyverek sajátosságaival, és figyelembe kell vennünk a helyszín adottságait is. Ez lehet egy tűsarkús jelmez a macskakövön, egy köpenybe rendre beakadó revolverkakas, vagy akár a fényelés vagy füstgép, amely a végső képhez szükséges, de a mi látásunkat nehezítheti. Ezekre igyekszünk mind felkészülni, hogy a forgatás napján már ne jelenthessenek problémát.

Ezeken kívül az ilyen jelenetek során nem csupán a mozdulataink számítanak, hanem alkalomadtán a kamera elhelyezkedése is kulcsszerepet játszik a koreográfiában. Nekünk is pontosan észben kell tartanunk, mikor léphet be a képbe, vagy mikor kerülhet a hátunk mögött forgó kardunk vonalába. Az operatőrt azért nem bántjuk, hiszen ő is a csapat része, és a kamera sem olcsó mulatság!

Természetesen bármikor előfordulhat, hogy valaki elbotlik, vagy elveszíti a ritmust, esetleg az időzítés nem jön össze. Ilyen helyzetekben mindig érdemes felkészültnek lenni, mert az aranyszabály az, hogy ha a hiba nem katasztrofális, akkor nem szabad megállni, amíg nincs "cut". Előfordulhat, hogy a kamera nem is rögzítette a malőrt, a néző számára pedig észrevétlen marad, vagy akár a végén egy véletlen helyzetből valami igazán különleges születik (sok filmtörténeti anekdota mesél ilyen váratlan gyöngyszemekről).

Milyen mértékben élvezhet valaki magánéletet egy ilyen foglalkozásban? Valószínűleg nem igazán létezik a klasszikus értelemben vett 8 órás munkaidő, és a hétvégéket is ritkán tudja az ember szabadon eltölteni...

A munkanapjaink során az ébren töltött óráink nagyjából a munkaidőnk, miután levontuk az utazási időt. Egy forgatási nap általában nettó 10-12 órát vesz igénybe, ehhez még hozzájön az előkészítési és lebontási idő is. Optimális esetben ez körülbelül másfél órát jelenthet, ám nem ritka a 2-3 órás korai kezdés sem. Ha különösen bonyolult jelmezről, sminkről, parókáról vagy akár protézisről van szó, a felkészülési idő akár 4-5 órát is kitehet, és a lebontás ritkán tart kevesebb mint egy óráig. Jellemzően 14-15 órás munkanapokkal számolunk, de a forgatási napokra nem igazán érdemes előre tervezni. A nap végén bármikor kérhetnek túlórát, ami könnyedén elnyúlhat 3 órával is. Volt olyan hetem, amikor hétfőtől péntekig mindössze 11 óra alvással zártam a napjaimat.

Ezen kívül a 6 napos munkahetek elég gyakoriak, így ha valaki állandó stábtag, és nem csupán bizonyos forgatási napokra hívják, akkor általában a vasárnapjaik a takarításról, rokonlátogatásokról vagy barátokkal való találkozásról szólnak. Sokszor próbálnak valamilyen módon feltöltődni, de van, hogy csak üres pillantással bámulják a plafont egy egész napig – néha ez az egyetlen, amire képesek. Az eddigi legmegterhelőbb munkám egy 9 hónapos projekt volt, ahol heti hat napban dolgoztunk, és egy-két havonta még a vasárnapokat is be kellett áldoznunk a határidők tartása érdekében. Ehhez jött még minimum 2-3 óra utazási idő... Ebben az időszakban szinte észrevétlenül eltűntem a társadalom szeméből.

Természetesen nem minden munka ilyen dinamikus. A szakma kisebbik része alapcsapatban dolgozik, ami néha a másik véglethez vezethet: előfordulhat, hogy hetente csak egy-két napunk van, vagy akár hónapokig nem kapunk hívást. Ilyenkor ezt az időt általában edzésre, gyakorlásra, rehabilitációra és természetesen a magánéletünk ápolására használjuk fel. A munka mennyisége sok tényezőtől függ: például attól, hogy kinek milyen képességei vannak, milyen az alkata, vagy hogy éppen hány és milyen típusú produkció készül. Egy életrajzi film egy művész vagy történelmi személy életéről lehet, hogy még kaszkadőrt sem igényel. Viszont ha egyszerre több sci-fi produkció is zajlik, akkor bőven van lehetőség a munkára, és a szórakozásra sem lehet panaszunk.

Melyek voltak a legkritikusabb pillanatok a forgatások során, és milyen súlyos sérüléseket szenvedtél el ezek alatt?

Ezt már egyre nehezebb nyomon követni. A zúzódások és vágások már szinte kötelező tartozékok, amiket nem is számolok. Előfordult, hogy néhány perccel a földet érés után kellett összeszedniük a padlóról. A lelki és fizikai élményeket pedig nem kívánom vissza. Volt olyan eset, amikor a vállamból egy kisebb darab szinte eltűnt, és emlékszem egy monoklira is, ami két héttel később is csúnyán eltakarta az arcom felét. Akkor több mint egy óráig tartott, és ötszörös adag alapozó kellett, mire a sminkes végül eltüntette.

Amikor az Erzsébet hídról való leugrásra készültem (kötéllel biztosítva, így csak a korlát külső pereméről lógva kellett arccal a víz felé támaszkodnom, amíg vissza nem húztak), a próbák során valaki annyira megijedt, hogy kihívta a rendőröket, mert azt gondolta, öngyilkosságot akarok elkövetni. A korláton ülve, lábaimat lógatva – egy marék kötélen biztosítva – vártam, mikor érkeznek meg a járőrök, hogy megmentsenek.

Két másik kolléganőmmel együtt már több mint harminc méter magasból ejtettük le magunkat zsinórral, hogy csak a talaj közelében érjünk földet. Az első próbák során többször is megfordult a fejemben, hogy az alattunk elhelyezett vastag, nagyméretű szivacs, ami fentről nézve már szinte aprónak tűnt, legrosszabb esetben is csak a nedvszívó képessége miatt lehet hasznos. Egy alkalommal hatalmas, 27 köbméternyi víz zúdult rám, miközben a víz és a sodrásba került berendezési tárgyak mellett a kirobbantott biztonsági üveg szilánkjait is figyelembe kellett vennem. Máskor egy felém száguldó vonat elől kellett az utolsó pillanatban elugranom, mindezt magassarkúban és teljes sötétben. Számos alkalommal mentettek már ki zsinórral robbanásból, egyszer pedig egy pirotechnikai bemutató során a körém rajzolt X formát még az arcom elé tartott karjaim is megörökítették, mintha csak egy mesefilm jelenete lett volna. Azt viszont már nem tudnám pontosan megmondani, hányszor csaptak falnak, vagy vertek szét rajtam valamit. Ez ugyan nem számít kiemelkedő eseménynek, de gyakori, hogy egy komolyabb, de lábon kihordható sérüléssel kell végigcsinálni egy produkciót, és gyakran hónapokig összeszorított fogakkal dolgozik az ember. Itt nincsenek kifogások: vagy teljesíted a feladatodat, vagy átadod a helyed valaki másnak.

Volt olyan alkalom is, amikor a jelmez, vagy éppen a körülöttem lévő helyzetek annyira megviseltek, hogy csak a makacsságom tartott vissza attól, hogy a díszlet közepén elbőgjem magam.

- És melyik volt a legszebb forgatási helyszín, ahol valaha jártál?

Hosszú ideig a horvátországi Rovinj volt a szívem csücske, ahol számos alkalommal volt szerencsém forgatni. Ez a város a szépsége és a hangulata miatt mindig is különleges helyet foglalt el az életemben. De ha már Horvátország szóba kerül, nem hagyhatom ki a pulai Snjezana Colosseumot sem. Gyerekkoromban, amikor a családommal ellátogattunk oda, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer visszatérek majd, hogy a ringben álljak, és magam is részt vegyek a küzdelmekben. Az élet tele van meglepetésekkel!

Jordánia egy igazán különleges élmény volt számunkra. A leglenyűgözőbb helyszínek, amelyeket felfedeztünk, valóban varázslatosak voltak, és alaposan felkészültünk rájuk. A forgatási helyek viszont inkább az érdekességükkel ragadták meg a figyelmünket, mintsem a szépségükkel.

Tavaly egy igazi trónfosztásra került sor, miközben Olaszországban a gyönyörű Garda-tónál dolgoztam. Az egész vidék varázslatos, minden egyes részlete elbűvölő; olyan helyszíneken forgattunk, ahol képtelenség volt nem órákon át fotózni a panorámát vagy csak egyszerűen ámuldozni a csodás látványon.

Dolgoztál többek között Cate Blanchett dublőreként a Borderlandsben, valamint Henry Cavillel a Vajákban. Milyen élményeid vannak ezekkel a kiemelkedő színészekkel? Milyen volt együtt dolgozni velük, és milyen hatással voltak ezek a tapasztalatok a szakmai fejlődésedre?

- Személy szerint velük fantasztikusan jó volt a közös munka, már-már váratlanul emberségesek voltak, és nem úgy értem, hogy ismert színészekhez képest, hanem csak úgy, mint emberek. Ez az ipar hiába egy művészeti ág, közben egy könyörtelen gépezet is egyben, ahol sokszor nincs idő vagy lehetőség a lágyabb emberi gesztusokra. Emiatt az én szememben mindig jobban kiemelkedik a sorból, ha valaki ilyen körülmények között is szán ezekre időt és energiát.

Henry Cavill az egész közös munkánk alatt végig igazi brit úriember volt, amivel a nehezebb pillanatokat is meg tudta könnyíteni. Emellett én úgy gondolom, az elvártnál jóval felkészültebb és fókuszáltabb volt az akciójeleneteket illetően. Ugyanezt tudom Anthony Mackie-ről is mondani. Sok színésznek van tehetsége vagy jártassága küzdelmi téren - legyen az fegyveres vagy szabadkézi -, de ritka az, aki nem csak olyan gyorsan tanulja meg a koreográfiát, mint egy kaszkadőr, de ugyanolyan természetességgel is képes megtalálni benne a helyét.

A ritkaságok közül kiemelkedik számomra Cate Blanchett, hiszen alig akadt olyan színésznő, aki ennyire megbecsülte és értékelte az általam végzett munkát. A vele való együttműködés mindig is különleges helyet foglal el a szívemben. Miatta még a legnagyobb megpróbáltatásokra is készen álltam volna, minden panaszkodás nélkül!