Hegedűs Katalin: A halálról való diskurzus ritkán kerül napvilágra, ugyanakkor lehetőséget kínálhat a fájdalom enyhítésére.

A gyászról, az elengedésről, az idős, beteg emberekkel való nagy beszélgetések fontosságáról és a halállal kapcsolatos tabuk ledöntésének fontosságáról beszélt Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem docense, Magatartástudományi Intézetének oktatója s Mindenszentek és a Halottak napja előtt az InfoRádió Aréna című műsorában.

Halottak napján nyilván adódik alkalom arra, hogy az ember elgondolkozzon magáról a halálról is, emlékezzen elhunyt hozzátartozóira, esetleg a saját helyzetéről is másképp gondolkodjon. Elképesztően szerteágazó téma, nagyon sok vetülete van, ám lehet, hogy pontosan emiatt, nagyon nehéz is róla beszélni, már csak azért is, merthogy tulajdonképpen az emberi életben a halál az egyetlen biztos dolog. Van is az a szófordulat, hogy halálbiztos. Ám éppen a legbiztosabban bekövetkező eseményről nem tudunk tapasztalati úton ismeretet szerezni. Mit gondol erről?

A tapasztalatok hiánya napjainkban egyre szembetűnőbb, különösen a halál kérdésében. Az emberek többsége nem otthon, hanem kórházi környezetben távozik az élők sorából, így sokan soha nem szembesülnek ezzel a folyamattal. Korábban, akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is, a halál természetes része volt az életnek, és az emberek otthon, családjuk körében búcsúztak el egymástól. A második világháború után azonban drámai változás következett be: a kórházak váltak a halál helyszíneivé, és ezzel együtt a közvetlen tapasztalat is eltűnt. Ez a jelenség generációkon átívelően hatott. Azok a gyerekek, akik nem voltak jelen a haldoklás folyamatában, felnőttként gyakran teljesen ismeretlenül találják magukat a gyász és a búcsúzás kérdésében. Sok esetben a súlyosan beteg hozzátartozóktól való elzárás, a kórházi protokollok és a társadalmi tabuk miatt nem alakult ki az a természetes rituálé, amely korábban a családok számára megszokott volt. A halálhoz való viszonyunk tehát jelentősen megváltozott; míg régebben az emberek otthon születtek és otthon is távoztak, ma már ez a ciklus egyre inkább a kórházi falak között zajlik. Most, hogy a társadalom lassan kezd nyitni a halál és a gyász felé, érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan tudnánk visszahozni a közvetlen tapasztalatokat és a közösségi búcsúzás hagyományát, hogy a következő generációk is megismerhessék ezt az élet természetes részét.

Hogyan hatott ez a gyász feldolgozására?

Nagyon befolyásolta. Több mint 30 éve foglalkozom gyászolókkal, mindig azt szoktam tanácsolni, amikor esetleg olyan hozzátartozó keres meg, akinek még nem halt meg a szerette, hogy mindenképpen legyen mellette az utolsó percekben, ha megoldhatja. Bár van egy közkeletű tévhit, amely szerint szeretném úgy megőrizni az emlékezetemben, amilyen volt, amikor még egészséges volt, de ez nem jó. A gyászfeldolgozást az segíti, ha végig tudjuk kísérni a folyamaton az illetőt, látjuk, hogy meghalt, látjuk, hogy mi történik vele utána, ott üldögélünk még mellette egy darabig. Ez a tapasztalat segít abban a rítusban, hogy vége. A Covid alatt nem lehetett látogatni a beteget, és a család végül is kapott egy urnát. Ez tény volt. Ez borzasztóan megnehezítette a gyász feldolgozását. Nem hitték el az emberek, hogy meghalt.

Amikor az emberek otthon hunytak el, a gyász feldolgozása sokkal szervesebb és közvetlenebb módon zajlott. A halál a család mindennapi életének szerves részévé vált, és a közeli hozzátartozók aktívan részt vettek a szertartásokban, a búcsúzásban. Manapság azonban a halálesetek gyakran kórházak vagy hospice intézmények falai között történnek, ami megváltoztatja a gyász folyamatát. Ez a fizikai távolság nem csupán a helyszínt jelenti, hanem egyfajta lelki távolságot is teremt. Az emberek hajlamosak elfordulni a haláltól, félelemmel és értetlenséggel viszonyulni hozzá, mintha a kórházi környezetben a halál "rendelkezésre álló" esemény lenne, amit nem kellene annyira személyesen átélni. Így a gyászra való reagálás is megváltozik; a közvetlen tapasztalat helyett sokszor csak a külső eseményekre, rituálékra koncentrálunk. Bár az otthoni halál nem a norma a mai világban, mégis lehetőségünk lenne arra, hogy a gyász folyamatába mélyebben belemerüljünk. A közelség és az intimitás, amit egy otthoni halál nyújtott, talán segíthetne abban, hogy jobban feldolgozzuk az elvesztést. Azonban a modern életformák és a halálról való távolságtartás megnehezítik ezt a fajta kapcsolatot, és így a gyász is egyre inkább elidegenedetté válik.

Eléggé nyilvánvaló, hogy a haláltabu még mindig erős. Az elmúlt 30 évben láttam azért bizonyos oldódást olyan szempontból, hogy egyre többen halnak meg otthon megint. Lehet, hogy ez az átlagember számára nem nyilvánvaló, de mi vezetünk statisztikákat például a hospice-on belül, hogy egyre több beteg hazakerül a család kérésére vagy a saját kérésére. Akkor ez az elkísérés meg tud valósulni, és nem alakul ki tabu. Nyilván, aki retteg a haláltól vagy a haldoklótól, az nem fogja hazavinni a szerettét. Sajnos, nem az fog számítani, hogy mit szeretne a haldokló, hanem az, hogy mit szeretne a hozzátartozó, ő esetleg nem akar szembesülni a helyzettel, nem akarja látni meghalni a beteget. Ilyen is van. De van olyan is, aki végigkíséri, hazaviszi és mindent megtesz, hogy aztán később könnyebb legyen neki a gyász.

Miért is félünk a haláltól? Ez a kérdés sokunkban felmerül, és a válaszok sokfélék lehetnek. A halál elkerülhetetlensége paradox módon éppen attól teszi félelmetessé, hogy véglegességet és ismeretlent hordoz magában. Az emberi természet mélyén ott rejlik a vágy az önmegőrzésre, a folytatásra, és ez a vágy összecsap a halál bizonytalanságával. Amikor a halál gondolatával szembesülünk, belépünk egy olyan belső térbe, ahol a félelem és a kíváncsiság harcol egymással. Munkálkodik bennünk a kérdés, hogy mi történik a halál után, és a válaszok sokszor elérhetetlenek. Ez a bizonytalanság, a tudatlanság félelmet kelt, hiszen az emberi elme természeténél fogva keresi a magyarázatokat és a biztonságot. Ráadásul a halál nem csupán a saját életünkre vonatkozik, hanem a szeretteink elvesztésére is. A szeretett személyek hiánya az érzelmek mélyebb rétegeit érinti, s ez még inkább felerősíti a halál iránti félelmet. Összességében tehát a haláltól való félelem nem csupán a vég elkerülhetetlenségéből fakad, hanem a vele járó ismeretlentől, a veszteségtől és a meg nem élt lehetőségektől is.

A filozófusok évszázadokon át foglalkoztak a félelem természetével, de úgy tűnik, hogy sok szempontból nem sokat haladtunk előre. Egy kutatás keretein belül, amelyet egyetemi tanulmányaink során végeztünk, arra kerestük a választ, hogy mi is az, ami igazán aggaszt minket. A vizsgálat során nyolc különböző halálfélelem-elemet azonosítottunk, de nem szeretnék a részletekbe bonyolódni. Az egyik legmeghatározóbb félelem, amely nemcsak Magyarországra, hanem világszerte jellemző, az, hogy elveszítjük a szeretteinket, vagy, hogy ők veszítik el minket. Ezen kívül sokan rettegnek a korai haláltól, attól, hogy nem tudják teljesíteni életük céljait. Különösen a fiatalok körében elterjedt az a félelem, hogy nem tudják végigélni az életüket, vagy hogy szenvedések közepette távoznak az élők sorából. Ezek a tényezők hatnak ránk a legintenzívebben. Személy szerint engem leginkább az aggaszt, hogy a halál után a semmi következik. Természetesen, aki vallásos, az a túlvilágban találhat vigaszt, de az a gondolat, hogy minden megszűnik, rendkívül nehezen elképzelhető számomra.

Nem akarok kötekedni, de erre meg lehet azt mondani, hogyha semmi sem jön, akkor azt úgysem fogja tudni.

Természetesen, ezt a kérdést filozófiai szempontból is meg lehet közelíteni, hiszen felveti azt a gondolatot, hogy ebben az állapotban talán már nem is létezem.

Ismét elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol valami ismeretlentől rettegünk, amiről valójában nem tudunk semmit. A félelmeink túlnyomó része a bizonytalanság ködébe burkolózik. Nem ismerjük a halálunk időpontját, nem tudjuk, hogyan ér bennünket a vég, nem tudjuk, hogy a folyamat fájdalmas lesz-e, és a legnagyobb titok: mi történik ezután. Gyakorlatilag csupán annyit tudunk, hogy egyszer eljön a vég.

Engedje meg, hogy egy kicsit más nézőpontból közelítsem meg a témát. Az a tény, hogy sokan szenvedve távoznak az életből, valóban komoly aggodalmakat ébreszthet a hozzátartozókban. Amikor valaki a közelünkben, akit szeretünk, fájdalmakkal küzd a halál küszöbén, az nem csupán szomorúságot, hanem mély szorongást is kiválthat. Különösen megrázó, amikor fiatalok vagy gyerekek távoznak el korán, mert ez olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak: "Velem is megtörténhet?" Az ilyen események nyomán sokan képesek előre azonosítani a halálfélelem különböző aspektusait, és ebből következően egyfajta állandó szorongás alakulhat ki bennük. Az élet törékenysége és kiszámíthatatlansága, amelyet a környezetünkben tapasztalunk, mély nyomokat hagyhat a lelkünkben, és megváltoztathatja a halálról alkotott képünket.

Végigkövetve a haldoklókat, van-e valódi különbség aközött, hogy a haldokló azt gondolja a halálról, amit mondjuk ön, hogy utána nincs semmi, vagy pedig hisz valamiben, a mennyországban, a túlvilágban, a reinkarnációban, bármiben? A haldoklás folyamatában ez megjelenik-e valahogy?

A tapasztalataim alapján egyértelműen megállapítható, hogy azok az emberek, akik mellett lelki segítő áll, sokkal könnyebben birkóznak meg a halál gondolatával. Ez a segítő lehet bárki, aki képes a lelkükre figyelni: pszichológus, mentálhigiénés szakember, egy családtag vagy akár egy önkéntes. A lényeg, hogy ne legyenek egyedül az utolsó pillanatokban. Fontosnak tartom, hogy a magány elkerülése kulcsszerepet játszik ebben az időszakban. Tapasztalataim szerint sokan túlértékelik a vallás megnyugtató hatását. Kísértem már nagyon vallásos embereket, és meg kell mondanom, hogy náluk is jelen volt a félelem. Bár a vallás valamelyest enyhíti a halálfélelmet, az átlagos elképzelésekhez képest sokkal kisebb mértékben, mint amit sokan gondolnak.

Tehát az az állítás, miszerint a halál pillanatában mindenki hívővé válik, nem teljesen helytálló.

Erre a kérdésre nem tudok konkrét választ adni, hiszen biztosan vannak olyanok, akik már átéltek hasonlót. Az én tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy a hívők útja rendkívül sokszínű. Van, aki a folyamat során elfordul Istentől, míg mások mélyebb hitre lelnek, és akadnak olyanok is, akik megmaradnak a régi nézeteik mellett. Mindenféle lehetőség létezik, és mindegyik történet egyedi.

Segítő szempontból egy ilyen folyamatban a támogatás iránya sokféle lehet, és több cél is megvalósulhat. A segítő általában arra törekszik, hogy a kliens számára világosabbá tegye a helyzetét, segítse a problémák azonosításában, és támogassa a megoldások keresésében. Az elérhető célok között szerepelhet a kliens önértékelésének növelése, a stresszkezelési technikák elsajátítása, vagy éppen a döntéshozatali folyamatok tudatosabbá tétele. Egy segítő célja lehet az is, hogy bátorítsa a klienst a változásra, és támogassa őt abban, hogy saját erőforrásait felfedezze. Ezen kívül a segítő szerepe abban is megnyilvánulhat, hogy biztonságos teret biztosítson, ahol a kliens szabadon kifejezheti érzéseit és gondolatait, ezáltal elősegítve a belső feldolgozást. A segítő tehát nemcsak mint szakember, hanem mint empatikus társ is jelen van, aki segít a kliensnek abban, hogy megtalálja a saját útját és megoldásait.

Örömmel fogadom ezt a kérdést, hiszen számomra fontos, hogy mindig legyen mellettünk egy támogató személy. Az utóbbi években a méltóságterápia témájával foglalkozunk, amelynek lényege, hogy sok idős és haldokló ember vágyik arra, hogy megossza életének történeteit. Ez a beszélgetés nemcsak megnyugtató, hanem erőt is ad számukra. Sajnos gyakran előfordul, hogy senki sem hallgatja meg őket, még a hozzátartozók sem, vagy egyszerűen nincsenek jelen. A méltóságterápia során egy segítő leül a beteg mellé, és egy kérdéssort tesz fel, amelyet egy kanadai pszichiáter állított össze. Ezek a kérdések rendkívül egyszerűek, de mégis mélyek: például érdeklődik a beteg életének sikerélményeiről, büszkeségeiről, valamint arról, hogy mit szeretne átadni a családjának – természetesen nem anyagi javakról van szó. A segítő alaposan végigkérdezi ezeket a témákat, majd a beszélgetés eredményeként egy dokumentumot készít, amely összegzi a beteg életének fontos pillanatait. Ezt a dossziét a család megkapja a beteg halála után, így a hozzátartozók betekintést nyernek a szeretett személy életébe és gondolataiba. Így lehetőség nyílik arra, hogy a beteg megossza életének értékes pillanatait, és ezzel egyfajta örökséget hagyjon maga után.

Ha jól gondolom, ezek főként kedvező események és eredmények, amelyekre érdemes figyelni.

Nem, vannak a kérdések között olyanok is, hogy mi az, amit megbánt az életében. Nyilván egy beteg annyit mond el az életéről, amit szeretne, hogy az utódai megtudjanak, mert akár lehet, nagy bűnöket követett el, de ez nem gyónás, egy önkéntes ül mellette, aki följegyzi az elmondottakat. A lényeg az életmérleg készítése. A méltóságterápiának az a lényege, hogy az életéről beszélgessünk a beteggel, az idős emberrel, csak van egy szempontrendszer. És azt tapasztaltam, mert évekig kórházban is voltam, ahol csupa idős ember volt, hogy arra van a legnagyobb igényük, hogy valaki meghallgassa őket. És ezt nagyon kevesen tudják megoldani kórházi körülmények között, mert a nővérek agyonhajszoltak, az önkéntesség mint olyan, még nem elfogadott. A lényeg az, hogy ha sikerülne megoldani, hogy el tudja mondani, amit szeretne az életéről, azt tapasztaljuk, hogy attól megnyugszik, sőt egy kicsit föl is élénkül, föléled, az életminősége jobb lesz az utolsó napokban.

Azt tapasztalom a környezetemben, hogy ha valamilyen úton-módon próbál is, mondjuk egy idős ember valamilyen módon szembenézni azzal, hogy le fog járni az ideje, ezt nagyon nehéz feldolgoznia. Nagy szorongást szül akkor is, ha nincs halálos betegsége, és nem látja ennek a végét. Mondjuk 80 éves, és lehet, hogy még 15 évig fog élni, de az van benne, és attól szorong, hogy innentől kezdve ez bármikor, akár holnap is, vagy akár holnapután is bekövetkezhet. Ezt a szorongást hogyan lehet oldani, ebben hogyan lehet segíteni az idős embereket?

Jelenleg egy figyelemre méltó tendencia figyelhető meg az aktív idősödés terén, amely ellentétes a korábbi észlelésünkkel. Sok esetben, amikor valaki eléri a 80. életévét, hajlamos lehet bezárkózni, és szorongani kezd az élet végessége miatt. Azonban egyre többen választják az aktív életmódot, nyitottak a tapasztalatokra, és igyekeznek kihasználni az élet adta lehetőségeket, ami új perspektívát ad az öregedéshez való hozzáállásunkban.

Már semmi sem tűnik értelmesnek.

Valóban, egyre inkább észlelhető, hogy az egyetemeken elindult egy olyan mozgalom, amelynek célja az idősek aktivizálása. Nem politikai vonalon gondolkodom, hanem abban, hogyan tudnánk hatékonyan mozgósítani az időseket, hogy ne csak passzívan töltsék a napjaikat. A klasszikus megoldások, mint a napközi programok, sokszor nem elég vonzóak, ezért új megközelítésekre van szükség. Például különböző irányított mozgásformák, mint a séták vagy a természetjárás, jelentős pozitív hatással lehetnek a mentális egészségre. Sok idős ember számára hasznos lehet, ha van egy mentoruk, aki segít nekik napi aktivitásokat végezni, például előírva egy bizonyos számú lépést. Persze, a telefonos alkalmazások segíthetnek a mérésben, de a lényeg, hogy legyen valaki, aki motiválja őket a mozgásra. A társas interakciók és a fizikai aktivitás együttesen képesek javítani az általános közérzetet. A természetben tett séták képesek felfrissíteni az embert, és elvonni a figyelmet a pesszimista gondolatoktól. Sajnos sok idős ember beleesik a depresszió csapdájába, és a környezetük ezt sokszor természetesnek veszi. Pedig ez nem helyes! Az időskor nem feltétlenül a reménytelenség időszaka. Személyes tapasztalataim alapján tudom, hogy mindig szükség van szellemi kihívásokra is, mint például nyelvtanulás vagy zeneoktatás. Az időseknek is szükségük van arra, hogy aktívak maradjanak, és új dolgokat fedezzenek fel. Például, egy fiatal orvos keresett meg engem mentálhigiénés tanácsadás céljából, mert az apukája teljesen befelé fordult, és úgy tűnt, hogy feladta az életet. Miután a testi kivizsgálás megtörtént, javasoltam, hogy keressenek fel egy pszichiátert is. Tudom, hogy ez sokak számára nehéz, de fontos lenne, hogy foglalkozzunk ezzel a problémával. Az idősebb ember kapott egy enyhe antidepresszánst, és ezután sikerült kilépnie a negatív spirálból. Most már újra aktív, vidám, és élvezi az életet. Nem azt mondom, hogy mindenkinek gyógyszereket kellene szednie, de fontos lenne, hogy jobban odafigyeljünk az idősek mentális egészségére. Az nem lehet természetes, hogy egy idős ember magányosan ücsörög a négy fal között.

De mit is lehet neki mondani? Erőszakkal nem lehet valakit a közösségbe kényszeríteni. A közösséghez való tartozás és a megszokás óriási szerepet játszik, ahogy az aktivitás is. Azonban az aktivitás önmagában nem biztos, hogy elegendő ahhoz, hogy enyhítse azt a magányérzést, amely sok esetben felmerül az idősekben.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a mozgásból adódhat közösség is. Először csak a saját tempójában, utána néhány emberrel összeverődve, a mentor segítségével, kis lépésekben haladva szerintem be lehet őket vonni.

Mennyire lenne fontos egy ilyen szempontból hatékony ellátórendszer? Úgy vélem, sokan nincsenek is tisztában a rendelkezésre álló lehetőségekkel. Számos ember számára pedig talán anyagi okok vagy más tényezők miatt nem is elérhetők ezek a szolgáltatások.

Nincs anyagi vonzata. Minden kerületben van egészségfejlesztő iroda. Persze lehet, hogy nem jól hirdetik vagy nem eléggé hirdetik meg, teljesen ingyenes programokat hirdetnek, és ez a fajta aktivizálás is ingyenes. Ez nem kerül senkinek pénzbe.

Arra a segítségre gondolok, amelyet például egy mentálhigiénés szakember kínálhat, vagy egy terápiás jellegű folyamat révén érhetünk el.

Én a XI. kerületben élek, ahol rendszeresen találkozhatunk mentálhigiénés támogatási lehetőségekkel. Bár nem itt dolgozom, hanem egy másik kerületben, az internet segítségével szinte bárki könnyen rátalálhat ezekre az információkra. A gond az, hogy sok idős ember már nem szívesen mozdul ki otthonról. Nem arról van szó, hogy ne lenne lehetőségük vagy kihívásuk, hanem sokan egyszerűen befelé fordulnak, és ezt nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Fontos, hogy ne erőltessük a dolgot, mert az valóban nem vezet jóra.

A kérdésed nagyon aktuális és fontos. Az, hogy valaki x évesen nehezen tud szembenézni a halálfélelmével, valóban gyakori jelenség. Sok ember számára a halál és az elmúlás gondolata ijesztő lehet, és ez különböző életkorokban más-más formát ölthet. A mentálhigiénés szakemberhez való fordulás egy erőteljes lépés lehet, és a segítségkérés egyre inkább elterjedt gyakorlat a mai társadalomban. Sok fiatal és felnőtt ismeri fel, hogy a mentális egészség ugyanolyan fontos, mint a fizikai, és hogy nem kell egyedül megküzdeni a nehézségekkel. Ezért elmondható, hogy a helyzet, amit leírsz, nemcsak életszerű, hanem sok esetben kifejezetten bátor és helyes döntés is. A szakember segítsége segíthet a félelmek feldolgozásában és a megküzdési stratégiák kialakításában. Az, hogy valaki ezt választja, azt jelzi, hogy nyitott a változásra és a fejlődésre.

Igen, ez egy kicsit művinek tűnik, de én nem általánosítanám, hogy mindenki retteg a haláltól, amikor öreg lesz, arra is végeztünk kutatást, hogyha összehasonlítjuk a fiatalok és az idősek halálfélelmét, akkor a fiatalok halálfélelme jóval magasabb, mint az időseknél, ezt több ezer főn végzett vizsgálatok igazolják. Ennek oka pedig az, hogy az idősek már nagyon sok olyan helyzettel találkoztak életük folyamán, ami megbarátkoztatja őket ezzel a helyzettel. Először is voltak fájdalmaik, voltak betegségeik, voltak kórházi felvételeik. Amíg egy fiatal retteg a fájdalomtól, az idősebb már jóval kevésbé, mert megtapasztalta. Elkísért hozzátartozókat, meghaltak sokan a környezetükben, tehát egy kicsit adaptálódik ehhez a helyzethez. Amennyiben valaki retteg a haláltól 80 évesen, az egyrészről megérthető, másrészt meg azért lehet, hogy tényleg valami mentális probléma is van a háttérben, mert nem általános. Ha leülök egy 70-80 évesekből álló társaságba, nem az a téma, hogy jaj, gyerekek, meg fogunk halni.

Említettük már, hogy a halál tabu. Mi az oka ennek? Én egy kicsit gondolkodtam azon, hogy mire szoktuk azt mondani, hogy tabu. Két aspektusa mindenképpen van: az egyik az, hogy valami rettenetes szörnyű bűn, valami olyan, amiről beszélni sem szabad.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Igen, pontosan így van."

A másik pedig az, amiről nem szeretünk beszélni, de arról meg valószínűleg azért nem szeretünk beszélni, mert valami olyan, amivel nem akarunk szembesülni.

Valami megszentelt és érinthetetlen dologról is mondták, hogy tabu, több értelmezése van, mondjuk így, Halottak napja környékén nekem mindig furcsa az, hogy felmagasztosult hangon beszélünk erről a témáról, ami erősíti a tabut. Mi most hétköznapi módon beszélünk, de sokszor tapasztalom azt, hogy a médiában kicsit erőltetett méltóságteli hangon beszélünk, ami egy eltávolítást jelent. Ez is azt mutatja, hogy ez nem olyan természetes dolog, hogy erről beszélni lehet. A legtöbb ember nem is akar erről beszélni. A gyász kérdése is egy nagy tabu. Nem tudom, hogy erről érdemes-e beszélnünk.

Valójában az volt a célom, hogy a beszélgetést két részre osszam: először a haldoklásról, majd pedig a gyász folyamatáról beszéljünk. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a gyászoló személy érzelmei szorosan összefonódnak a haldoklóval. A halál mindannyiunk számára hatalmas fájdalmat jelenthet, és talán ezért is kerüljük a témát. Amikor az érzéseinkről van szó, a fájdalomra való rálátás sokszor ijesztő. Talán pont ezért próbáljuk elkerülni a beszélgetést, hiszen a szavakba öntött fájdalom valóságos és nehezen elviselhető. Ha viszont mégis szót ejtenénk róla, akkor szembesülnünk kellene a sötét érzéseinkkel, ami sokszor túlterhelő lehet.

A felvetésed rendkívül izgalmas, és szeretném egy kicsit más szemszögből megközelíteni. Úgy érzem, érdemes lenne a nemi különbségekre nagyobb hangsúlyt fektetni a halálról való beszélgetés kapcsán. A férfiak gyakran úgy érzik, hogy a halálról diskurálni fájdalmas dolog, amihez nem szívesen nyúlnak. A nők viszont hajlamosabbak arra, hogy megosszanak másokkal egy elhunyt szerettel kapcsolatos érzéseiket, még ha nekik is nehéz ezzel a témával foglalkozniuk. Ez a különbség nem csupán a kommunikációs stílusban, hanem a halálhoz való viszonyban is megnyilvánul. Míg a férfiak hajlamosak a bennünket foglalkoztató érzéseket magukba fojtani, a nők inkább kifejezik azokat, és ezáltal könnyebben feldolgozzák a veszteséget. Valójában mindkét nem ugyanazokat az érzelmeket éli meg, ám a férfiak sok esetben inkább zárkózottan, míg a nők nyitottabban közelítik meg a témát, ami gazdagabb párbeszédet eredményezhet a gyász és a veszteség kapcsán.

Az elvárás szerint az érzelmek kifejezése nem lehet túlságosan nyilvánvaló.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Igen, pontosan így van." A férfiak magukban tartják, a nők pedig mindenkinek elmondják az érzéseiket. Ezért a halállal kapcsolatban nem mondanám azt, hogy en bloc nem szívesen beszélünk róla, tapasztalatom szerint igen, vannak sokan, akik beszélnek róla, de jóval kevesebb a férfiak között az, aki beszél arról, hogy meghalt a hozzátartozója, s ő mit érez. Ez a tapasztalat.

Nemcsak férfiak, hanem, szerintem, a nők esetében is van egy olyanfajta elvárás, ezt a gondolatmenetet folytatva, hogy ez egy intim dolog, nem tartozik másokra, nem tartozik a külvilágra. Van egy olyanfajta belső késztetés is talán, ami már ilyen kulturális, társadalmi eredetű, hogy erősnek kell lenni, hogy a halál, bár nem beszélünk róla nagyon sok tekintetben, de mégiscsak az élet teljesen természetes része, és nem szabad összeomlani attól, hogy valaki meghal. Egyszer mindenki meghal.

Természetesen, de szeretném kiemelni, hogy a halál milyensége rendkívül fontos tényező. Amikor egy váratlan esemény következtében következik be, mint például egy baleset, az emberek azonnal reagálnak, és a történetek gyakran eljutnak a média különböző csatornáira. Gondoljunk csak bele, ha valaki az utcán szembesül egy tragédiával, mint például egy villamos általi elütés vagy egy váratlan baleset, az mindenképpen felkavaroja a közvéleményt. Ezzel szemben, amikor valaki hosszú betegség után, csendes körülmények között távozik az élők sorából, arról alig esik szó. A hírességek halála mindig nagy port kavar, a tragédiáik pedig szenzációt jelentenek. Azonban a csendes, betegség végén bekövetkező távozás sokszor a háttérbe szorul, és ritkán kapja meg azt a figyelmet, amely megilleti.

A segítői munkában mi a viszonyulás ezekhez az eshetőségekhez? Például ahhoz, hogy valaki idősen, betegen elalszik, úgy hal meg, vagy a talán másik véglethez, amire nagyon sokan azt mondjuk, hogy szinte felfoghatatlan, ha valaki a gyerekét veszíti el váratlanul.

Nem tudom pontosan, mire gondol, azért hála Istennek nagyon kevés gyerek hal meg betegségben, viszont az idős emberek általában valamilyen betegségben halnak meg. Ha arányokat lehet vonni, azt tudom konkrétan, hogy 200 gyerek és 33 ezer felnőtt hal meg daganatos betegségben Magyarországon. Legtöbbjük idős ember. Egy gyereket elveszíteni borzalmas tragédia, de általában, ha ezt a 200 gyerek veszteséget említem, nem egyik napról a másikra történik, hanem évekről van szó sokszor, egy betegségfolyamatról.

Nem is feltétlenül csak betegségre gondolok, baleset is történhet.

A váratlan, hirtelen halál a hozzátartozók számára sokkal inkább feldolgozhatatlan helyzet, mint az, ha tud adaptálódni, hosszú idő alatt tudatosul, akár mondják, akár nem, hogy mi fog történni. Egy tragédia örök életre lelkileg megnyomorítja az embert. Nem azt mondom, hogy nem tud kimászni belőle, de általában komplikált gyászt okoz.

Ebben hogyan lehet segíteni? Mi az a gyászfolyamat, amit optimálisnak lehet mondani? Hogyan kellene gyászolni?

A gyász megélését jelentősen befolyásolja a környezet, ahogyan ön is rámutatott, hogy milyen elvárásokkal találkozik az ember. A leggyakoribb hozzáállás, hogy "minél hamarabb túllépjünk rajta." A temetésig általában mindenki türelmes, megértő és támogató, de utána a helyzet drámaian megváltozik. Az emberek szétszélednek, és a gyászoló gyakran magára marad a fájdalmával, ami még inkább felerősíti az egyedüllét érzését.

Az élet folytonos áramlása nem áll meg.

A közhelyek megjelennek, hogy az élet folytatódik, ám a valóság ennél sokkal összetettebb. Emlékszem egy páciensemre, akinek a férje két hónappal korábban hunyt el. A környezete türelmetlenül kérdezte, miért nem keres új párt, mintha a gyász egy egyszerűen elérhető állapot lenne, amelyet csak úgy le lehetne gyűrni. Az ilyen hozzáállás gyakori, és a gyászoló emberek sokszor saját magukkal is harcban állnak. Miért nem érzem magam jobban? Miért nem tudok már nevetni? Az emberek gyakran kényszert éreznek arra, hogy túllépjenek a gyászon, de a valóság az, hogy ez egy hosszú, sokszor egy évet igénylő folyamat. Az ünnepek, a születésnapok és a különleges pillanatok emléke mind-mind fájdalmasan hiányoznak, és ezt el kell viselni. Sokan nem ismerik fel, hogy a gyász természetes része az életnek, és nem szabad sürgetni. Tapasztalataim szerint a fiatalabb pácienseim gyakran menekülnek új kapcsolatokba, ami a legjobb esetben is csak átmeneti megoldás. Mások különböző módokon próbálnak elmenekülni: néhányan alkoholt fogyasztanak, míg mások a sportba temetkeznek, csak hogy ne kelljen szembenézniük a fájdalmukkal. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy „nincs ideje” gyászolni, mintha ez egy luxus lenne, amit megengedhet magának. Pedig a gyász nem igényel külön időt, hogy „leüljünk” és feldolgozzuk – ez a folyamat magától jön. Ha a gondolatok és álmok felbukkannak, fontos, hogy teret adjunk nekik, mert ezek segítenek a feldolgozásban. Az álmok, amelyek gyakran emlékezetesek, szintén fontos szerepet játszanak a gyászolásban, hiszen ezeken keresztül dolgozzuk fel az elhunyttal kapcsolatos érzéseinket. Az, hogy a családtagok közösen emlékezzenek az elveszített személyre, szintén segíthet a gyászolónak, de sajnos ez ritkán fordul elő. A gyász egy folyamat, amelyet együtt kell megélni, és nem szabad elfelejteni, hogy a szeretet és a közös emlékek őrzése segíthet a fájdalom enyhítésében.

Nem divat.

Nem. Ha már úgyis szerveződik egy családi összejövetel, miért ne oszthatnánk meg egymással, hogy emlékeztek, ő is itt volt, ezt és ezt mondta, és miért nem található már az a mennyei sütemény, ami annyira ízlett nekünk?

Erre sokan azt mondanák, hogy a sebeket felszakítani nem jó.

Pontosan, ezt mondják. Holott a hosszú távú gyászfeldolgozást az ilyen emlékezések segítik. Mindenki arra gondol, hogy a rövid távú gyászfeldolgozást ez gátolhatja. Azt mondják, hogy miért kell föltépni a sebeket, amikor már kezdünk jobban lenni. Holott ha előre gondolkozunk pár évre, akkor kialakulhat egy rítus, egyre szelídebb, az elején még lehet, hogy kényelmetlen, de aztán utána meg annál természetesebb. Például nagyon károsnak tartom hazavinni az urnát a lakásba. Ez egy nagy vitakérdés, és a hallgatóimmal is szoktunk az egyetemen erről vitatkozni. Ennek persze sok oka van, anyagi is, mert nagyon drága egy temetés, de azzal szoktak érvelni az emberek, hogy nem akarok tőle megválni, még itt van velem egy kicsit valamilyen formában. Vannak extrém megoldások, ékszerekbe teszik be a hamvakat, satöbbi. Ezt azért tartom károsnak, mert nem történik meg az igazi búcsú, nemcsak hogy nem láttam, hogy meghalt, de még itt van valamilyen formában, az urnában. Nem történt meg a búcsú.

A búcsú egy különleges pillanat az életünkben, amikor elválunk valakitől vagy valamitől. Ez a folyamat sok érzelmet magában foglalhat, legyen az szomorúság, nosztalgia vagy éppen ellenkezőleg, remény és új kezdet. A búcsúzás lehet formális, mint egy ünnepélyes elköszönés, vagy informális, például egy baráti ölelés. Gyakran tükrözi az összegyűjtött emlékeket, a közösen átélt pillanatokat, és a jövőbeli vágyakat is. A búcsú nemcsak a távozásról szól, hanem arról is, hogy értékeljük a múltat, és nyitottak legyünk az új lehetőségekre.

Nagyon sokszor nem úgy, hogy odaülök a haldokló ágyához, és azt mondom, hogy búcsúzom tőled, apa, nem ilyen formálisan, hanem időt szánva arra, hogy odaüljünk az ágyhoz. Ez a legnehezebb. És ha én ott üldögélek nap mint nap, nyilván egy-két hétről van szó, nem várjuk el, hogy valaki hónapokon keresztül ott üldögéljen a haldokló mellett, arra nincs senkinek ideje, de hogy legalább egy-két hetet, ha rászán arra, akkor önkéntelenül elkezdődnek beszélgetések. Nagyon sajnálom, papa, hogy akkor ezt tettem, azt tettem, ugye, megbocsátottad, például. Azért nem úgy kell elképzelni egy haldoklót, hogy örökösen alszik. Nagyon sokszor fönt vannak, meg lehetnek teljesen tiszta pillanataik. A méltóságterápián teljesen tiszta tudatú emberekkel beszélgetünk, ez is egy sztereotípia, hogy a haldokló mindig csak alszik és nem figyel oda. Ez nem igaz. Ha időt szánunk és ülünk mellette, akkor előbb-utóbb kialakul egy beszélgetés, nem fog elhangzani az, hogy búcsúzom tőled, papa, de ezek a beszélgetések nagyon értékesek. Mindannak, aki elmegy, mindannak, aki utána gyászolni fog, mert milyen jó, hogy még meg tudtam fogni a kezét, milyen jó, hogy oda tudtam ülni, és sokan ezt nem teszik meg, merthogy ők úgy akarnak rá emlékezni, amikor még egészséges volt, de ezzel nem tesznek jót vele.

Az optimális gyászfolyamat egy személyre szabott, komplex élmény, amely során az egyén megtanulja feldolgozni a veszteséget és alkalmazkodni az új élethelyzethez. Ez a folyamat sokféle érzelmet és reakciót magában foglalhat, és mindenki számára eltérő módon valósulhat meg. Első lépésként gyakran a sokk és a hitetlenség érzése jelenik meg, amikor az illető még mindig próbálja felfogni a veszteség tényét. Ezt követheti a fájdalom, a szomorúság és a magány érzése, amikor a gyászoló a veszteség súlyát kezdi igazán átélni. Ahogy haladunk előre a folyamatban, fontos szerepet játszik az emlékek és a közös élmények felidézése. Ez segíthet abban, hogy az egyén megtalálja a módját annak, hogyan tiszteleghet az elhunyttal való kapcsolat előtt, és hogyan őrizheti meg az emlékét. A gyász során elengedhetetlen a támogatás keresése: barátok, családtagok vagy szakemberek segítsége nagyban hozzájárulhat a gyógyulás folyamatához. A megosztott élmények és érzések enyhíthetik a fájdalmat, és erőt adhatnak a továbblépéshez. Idővel a gyászfolyamat során megjelenhet a remény és a jövőbe tekintés, ahogy az egyén kezd újra integrálódni a mindennapi életbe. Ez nem jelenti azt, hogy a fájdalom teljesen eltűnik; inkább egy újraértelmezett kapcsolat alakul ki az elvesztett személy iránt. Az optimális gyászfolyamat tehát nem lineáris, hanem egyedi, és mindenki számára más és más utat jelent. A lényeg az, hogy a gyászoló megtalálja a saját módját a feldolgozásnak, és lehetőséget kapjon arra, hogy a veszteségből erőt merítve, újra felfedezze az élet szépségeit.

A gyász folyamata rendkívül sokszínű, és nem lehet egyetlen sablonra redukálni. Minden egyes élmény egyedi, és mindenki másképp éli meg a fájdalmát és a veszteségét.

De talán vannak olyan fázisok, amiknek meg kell történniük valahogy. Mindegy, hogy milyen sorrendben.

Fontos megérteni, hogy még ha az a személy, akit elveszítettem, hosszú évek óta betegeskedett is, a veszteség mégis hatalmas sokkot okoz számomra. A sokk olyan, mint egy sűrű köd, amelyben elveszettnek érzem magam. Sokan azt hiszik, hogy ha valaki nem sír, akkor az nem is érez igazi fájdalmat, pedig ez távol áll az igazságtól. Lehet, hogy a belső világom mélyebb zűrzavarával küzdök, amit egy pár napig elfojtok. Ezt követően az ember általában próbálja összeszedni magát, elintézni a temetést, de a legnagyobb gyász gyakran csak ezután következik be. Ez a fázis általában 3-6 hónapig tart, és ilyenkor különféle testi és lelki tünetek léphetnek fel, még egy egészségesnek tűnő ember esetében is. Például, ha a szerettem szívbetegségben hunyt el, akkor én is állandóan azt érzem, mintha valami baj lenne a szívemmel. Ezek pszichoszomatikus tünetek, amelyek a veszteség feldolgozásának részei. Néha még azt is tapasztalom, hogy az utcán látom őt, ahogy jön velem szembe, és ilyenkor a környezetemnek kell magyarázkodnom, hogy nem őrültem meg, csupán annyira elmerültem az emlékekben. Amíg ez csak átmeneti érzés, addig nem probléma, de ha évek múltán is ugyanezt tapasztalnám, akkor az már valóban aggasztó lenne.

Vagy ha belefog, hogy nyomon kövesse.

Jó fél év után kezd kifelé nyitni az illető. Volt olyan páciensem, aki például hat hónappal a férje halála után megtanult számítógépet használni. Addig eszébe sem jutott, beszéltünk az aktív idősödésről, hogy nyitott valahova, abszolút támogatni kell az ilyen törekvéseket. Sokszor azt mondják az emberek, hogy maga azt akarja, hogy felejtsem el, dehogy akarjuk, hanem hogy kicsit az élet nője körül a gyászolót. Elkezd kifele figyelni, és egyre több minden ingerre reagál nyitottabban. Ez a fél év, vagy a nehéz gyász nem azt jelenti, hogy otthon ül és maga elé mered, mert a legtöbb ember nagyon helyesen visszamegy dolgozni néhány hét után, és az a szerencsés, ha megkapja azt a türelmet a környezetétől, a munkahelyétől, hogy ő még gyászol. Ennek most már nincsenek külső jelei, mert azelőtt volt gyászruha, gyászszalag, most mindenki visszaveszi a színes ruhát, ami olyan szempontból nem szerencsés, hogy nem tudják, hogy azért ő még szomorú és kíméletre szorul.

Az olyan különleges események, mint Mindenszentek és Halottak napja, mélyen beágyazódnak kultúránkba, és lehetőséget adnak arra, hogy emlékezünk azokra, akiket elveszítettünk. A temetőbe való látogatás, a gyertyák meggyújtása és a sírok gondozása mind olyan rituálék, amelyek segítenek kifejezni gyászunkat és tiszteletünket. Ezek az alkalmak nemcsak a fájdalom feldolgozásában játszanak szerepet, hanem erősítik a közösségi kötelékeket is, hiszen sokan együtt emlékezünk, megosztva egymással a múlt emlékeit és a jelen érzéseit. Az ilyen rítusok lehetőséget adnak arra, hogy a gyász ne csak egy magányos élmény legyen, hanem közös, megosztott út a fájdalom és a gyógyulás felé.

Azt gondolom, hogy ez mindenképpen hasznos, hiszen eddig arról beszélgettünk, hogy az emberek mennyire hajlamosak elkerülni ezt a témát. Azonban legalább van egy-két olyan nap, amikor kifejezetten a szeretteink látogatására szánjuk az időt. Amikor a kisgyerek is velünk tart, mesélünk neki a közös élményeinkről, így átadhatjuk a történeteinket, és együtt élvezhetjük a családi kötelékeket.

Sok gyereknek nem engedik, hogy találkozzon ezzel.

Ez a jelenség is változóban van; mostanában már a gyerekeket is elviszik a temetőbe. Amikor ott járnak, szembetűnő, hogy sok nagy család gyűlik össze, kisgyerekekkel a sorok között. Nekem is öt unokám van, és mindannyian ott vannak, így már ez a téma sem számít annyira tabunak, mint régen.