Horvátország saját érdekeit veszélyezteti, amikor Magyarországot bírálja.

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki az alábbi linket, és küldje el e-mailben: https://demokrata.hu/magyarorszag/zagrabi-zsakutca-934976/

Ajándék lónak ne nézd a fogát – tartja a régi magyar mondás. Kár, hogy a horvát kül- és Európa-ügyi miniszter, Gordan Grlić Radman, nem ismeri ezt a közmondást. Ha így lenne, talán elkerülhette volna a feszültséget, és megóvhatta volna szlovák, román és szlovén kollégáit a felesleges aggodalmaktól. A miniszter sértődötten reagált arra, hogy Balogh István, hazánk állandó NATO-képviselője, ajándékként átadott egy Nemzeti atlaszt, amelyben a történelem egykori állami viszonyait bemutató térképek szerepelnek. Az atlaszban található egyik térkép pedig – isten ments! – Horvátországot nem a mai határai szerint, hanem egy kisebb területen ábrázolja. Talán érdemes lenne a múltat más szemszögből szemlélni, és a jelenlegi baráti kapcsolatokra összpontosítani, ahelyett, hogy a történelem apró részletein akadnánk fenn.

Volt ilyen valaha? Igen, kétségtelenül. Tamási Áron szavaival élve, az igazságot is meg lehet tanulni elfogadni, de Radman kül- és Európa-miniszter inkább fájdalmasan felháborodott, és ezzel felrázta fél Közép-Európát.

Természetesen nehéz figyelmen kívül hagyni azt a gondolatot, hogy ez a kis adventi izgalom elsősorban az aktuális horvát elnökválasztás kampányának táplálója volt. Az eredmények nem éppen kiugróan hatékonyak, hiszen a december 29-én zajló első fordulót Zoran Milanović, a Horvát Szociáldemokrata Párt (SDP) jelöltje nyerte, aki a szavazatok 49,09%-át zsebelte be. Ezzel szemben a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jelöltje, Dragan Primorac, aki a független Horvátország megalapításában kulcsszerepet játszó párt képviseletében indult, csak 19,35%-ot tudott elérni. A második fordulóban Milanović még inkább felülkerekedett, hiszen a választók 74,68%-ának bizalmát nyerte el, míg Primorac mindössze 25,32%-ot kapott. Hogy mi áll e mögött, arra még később visszatérünk.

A kül- és Európa-ügyi miniszter körüli riadalom önmagában talán nem is érdemelne figyelmet, de a kis hiszti, még ha az aktuális kampánycélok mögött is áll, jól illeszkedik egy olyan mintázatba, amely egy zűrzavaros, saját függetlenségét hősies áldozatok árán kivívó ország képét festi elénk. E kép azonban nemcsak hogy indokolatlanul kétségbeesett, de a tiszteletre méltó hősiességen túl nem sok mindennel bír. Pedig a horvát barátaink számára már csak azért is érdemes lenne alaposan tanulmányozni a közel ezeréves horvát-magyar együttélést, hogy megértsék: nem mi vagyunk az ő ellenségeik, és a saját belső problémáikat nem tudjuk helyettük megoldani.

A horvát és a magyar sors Könyves Kálmán 1102-ben történt horvát királlyá koronázása óta összefonódott, jobban, mint bármely más közép-európai néppel. A Zrínyiek éppúgy a mi elidegeníthetetlen hőseink is, mint a horvátoké, akárcsak a Kőszeget védelmező törökverő hős, Jurisics Miklós (Nikola Juričić) és fordítva, az etnikailag magyar Rattkayak vagy épp az Erdődyek kitörölhetetlenek a horvát nemzetépítés történetéből.

Az együttélés békéje csak az 1848-as európai forradalmi hullám időszakában rendült meg, noha az 1841-ben horvát nemesek által alapított Horvát-Magyar Párt a lehető legszorosabb kapcsolat és az államközösség fenntartását szorgalmazta. Ám Josip Jelačić (és nem Jellasics, amiként téves írásmóddal Petőfi Sándor közismert költeményében szerepel) táborszernagy, horvát bán (a mindenkori uralkodó képviselője, Horvátország vezetője) 1848-as fegyveres hadjárata fordította szembe a két népet. Igaz ugyan, hogy maga Jelačić kiáltványban deklarálta, hogy nem Magyarország ellen vonul, hanem az uralkodó hű alattvalójaként a királyával szembeforduló forradalmi pesti kormány ellen, de a bán kimondva-kimondatlanul a teljes horvát függetlenség híve volt. (A II. András királytól nemességet kapó Jelačić család egyébként nagy érdemeket szerzett történelmünkben, több tagja hősi halált halt a mohácsi csatában, később egyikük jelentős összeggel támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát, 1848-ban pedig két Jelačić is a magyar forradalom oldalán harcolt, az egyik pécsi nemzetőrként, a másik Perczel Mór katonájaként - íme a szétszálazhatatlan és bonyolult történelmi sorsközösség.)

Az 1861-ben létrejött Horvát Jogpárt a teljes függetlenség programját hirdette meg, így a Zágrábnak az addigiakhoz képest is jelentős önállóságot, de facto állami jogokat és saját alkotmányt biztosító 1868-as horvát-magyar kiegyezést sem fogadták el. A következő évtizedekben folyamatosan igyekeztek még inkább bővíteni a jogokat, végül 1918-ban Horvátország elszakadt Magyarországtól, hogy azután a szerb dominanciájú Jugoszláviában évtizedekig az azt megelőző közel ezer évnél lényegesen kevesebb önrendelkezési joggal lavírozzon, várva a lehetőséget. Ez végül 1991-ben érkezett el, és súlyos véráldozatokat követelt. A mai zágrábi feszedezések azért is elkedvetlenítőek, mert a horvát függetlenség kivívásához Magyarország tízezer egykori munkásőr-Kalasnyikovval és hárommillió lőszerrel járult hozzá.

A két ország közötti kapcsolat egészen a 2000-es évek elejéig zökkenőmentesnek mondható. 2003-ban azonban a magyar állami gáz- és olajipari vállalat, a Mol, 25 százalék plusz egy részvény részesedést szerzett a horvát INA olajtársaságban, a privatizációs folyamat keretein belül. Ezt követően, 2009-ben a horvát kormánnyal kötött megállapodás értelmében irányítói jogokat is kapott, és átvette az INA gázüzletágát. Ezek a lépések komoly frusztrációt okoztak a horvát politikai elit körében.

A viszonyokat tovább súlyosbította a 2015-ös migrációs válság. Az év szeptemberében egy különleges határincidens zajlott le, amikor egy horvát vonaton körülbelül ezer illegális migráns érkezett Magyarbólyba, negyven fegyveres horvát rendőr kíséretében, mindez pedig előzetes értesítés nélkül történt.

A jelenlegi horvát államfő, Zoran Milanović, miniszterelnöki tisztsége alatt hangsúlyozta, hogy a bevándorlók érkezése a munkaerőpiacot gazdagítja és gazdasági előnyöket hoz, miközben Magyarországot „Európa vakbelének” titulálta. E kijelentéseiben arra figyelmeztetett, hogy aki elzárkózik a külvilágtól, az saját magát zárja be egy szűk körbe, mint egy vakbél. Milanović továbbá hangsúlyozta, hogy Horvátország politikai irányvonalát a német, osztrák és az Európai Unió értékeivel összhangban alakítja.

2022-ben azonban már más hangsúlyokat választott, amikor a horvát média kérdéseire reagálva kifejtette, hogy miért tartja fontosnak a távolmaradást az ukrajnai konfliktustól. Kijelentette: "Az én fókuszom a horvát érdekeken van, és ez a fránya uniós politika nem szolgálja azokat."

Andrej Plenković miniszterelnök által vezetett jobboldali HDZ-kormány határozottan kiáll a háború mellett, miközben hazánkat rágalmazza. Ivan Anušić, a horvát védelmi miniszter, tavaly ősszel azt állította, hogy Magyarország nem támogatja a háború folytatását, mert területi igényei vannak Ukrajnával szemben – különösen Kárpátalja egyes részeire vonatkozóan. Anušić szerint hazánk a horvát fennhatóság alatt álló baranyai területre is szemet vetett. E vádak következményeként a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium berendelte Horvátország budapesti nagykövetét, Mladen Andrlićot. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a zágrábi kormánytól elvárják, ne keverje bele Magyarországot a Milanović köztársasági elnök és a Plenković-kormány közötti belpolitikai konfliktusokba.

Andrej Plenković, a horvát miniszterelnök, már túl soknak találta Anusić kijelentéseit, és hangsúlyozta, hogy azok nem a kormány hivatalos álláspontját tükrözik. A helyzet azonban az, hogy a védelmi miniszter véleménye ellenére a kormány irányvonala továbbra is háborúpárti maradt. Ennek következményeként a kormánypárti jelölt súlyos vereséget szenvedett el az elnökválasztások során.

A horvát külügyminiszter adventi megnyilvánulásai, amelyek a történelmi térképek körüli vitára reflektáltak, csupán stílusban különböztek Anusić nyers és provokatív megjegyzéseitől. Ennek alapján joggal merül fel a gyanú, hogy a háttérben belpolitikai motivációk húzódnak meg. Ez pedig arra enged következtetni, hogy Zágráb nem képes reálisan felmérni saját helyzetét. Hazánk szomszédai közül ugyanis éppen velünk alakultak ki a legjobban működő kapcsolatok. A szlovénok például 2009-ig megakasztották Horvátország uniós csatlakozását, mivel a Pirani-öböl területével kapcsolatos vitájuk miatt feszültségek alakultak ki. Bosznia-Hercegovina is megharagudott Zágrábra a Pelješac-híd miatt, amely a két részét összeköti; Montenegróval pedig egy egykori katonai hajóról folyt a jogvita, míg Szerbiával a feszültség szintén nem elhanyagolható. Közben Horvátország népessége drámai ütemben csökken, gazdasága pedig alapvetően a turizmusra támaszkodik, ami a globális válságok idején sebezhetővé teszi az országot, ahogyan azt a Covid-19 miatti lezárások is világosan megmutatták. Érthetetlen, hogy egy ennyi problémával küzdő ország miért akarna konfliktusba keveredni a legmegbízhatóbb szomszédjával, aki mindig támogatta őt, legyen szó a Kalasnyikov-szállításról, az uniós csatlakozásról vagy a schengeni övezetbe való belépésről. Zágráb így zsákutcába navigálja magát, ideje lenne újra gondolni a stratégiáját.