Hősies életutak, örömteli pillanatok és keserű emlékek, mély érzések és felemelő magasságok - a zene varázslatos gyógyító hatása.
Ludwig van Beethoven (1770-1827) a bécsi Burgtheater igazgatójának felkérésére írta meg a Goethe által jegyzett Egmont című ötfelvonásos drámához készült kísérőzenét. A zeneszerző ehhez egy lenyűgöző nyitányt és kilenc kisebb terjedelmű aláfestő zeneszámot komponált. Az elkészült kísérőzenéből csupán az Egmont-nyitány (op. 84) vált igazán híressé, amely a 16. századi németalföldi gróf, Lamoraal van Egmont tragikus sorsának zenei megjelenítésévé vált, miközben az elnyomás ellen fellépő hős küzdelmét tükrözi. A nyitány drámai akkordjai félelmetes erővel hatnak, a fúvós hangszerek közötti párbeszédek bánatos dallamai pedig a szenvedés mélységeit idézik. Az érzelmi crescendók és a zenekar robusztus tuttik egyaránt felerősítik a fojtott fájdalom ábrázolását, míg a „Győzelmi szimfóniaként” emlegetett kóda a szabadságért harcoló hős önfeláldozó életét és végzetét idézi meg. Az Egmont-nyitány Beethoven egyik legheroikusabb műve, amelyben egy örök érvényű gondolat bontakozik ki: a hős, bár vereséget szenved a szabadságért folytatott küzdelemben, a szabadság eszméje mindennemű erőszakot felülmúl. Theo Wolters vezényletével a közönséget azonnal magával ragadta Beethoven Egmontjának drámai ereje, amely a zenében rejlő mélységek hatalmát tökéletesen megjelenítette.
Beethoven a rövid idő alatt, játékos könnyedséggel megkomponált VIII. F-dúr szimfóniáját (op. 93), mintha csak saját szórakoztatására írta volna. Az 1814-es premieren is a Hetedikkel együtt hangzott el, de bemutatásakor nem nyerte el a közönség tetszését, mivel a hallgatóság minden Beethoven-műtől újabb csodát várt, a Nyolcadikban pedig elmaradt a forradalmi újítás, elmaradt a csoda! Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a kirobbanó öröm, a humor pikantériája mögül egy fájdalmaktól meggyötört, ifjúkorától és egyben a 18. századtól is búcsút vevő zeneszerző portréja tekint felénk. A szimfónia első tételének energikus, optimizmustól ragyogó gondtalan dallamvonalai, a férfias határozottság és nőies kecsesség együttléte, a fa- és rézfúvós dialógusok, valamint a vonósok viharzó gyorsasága és a tétel végének könnyed fuvallatként elszálló pillanata a Pastorale természeti képeire emlékeztet. A második tételben Beethoven ugyanannak a tréfás kánonnak a dallamát használta fel, amelyet Mälzel, a metronom megalkotójának tiszteletére komponált. De meggyőződése, hogy a művészembert nem vezethetik gépek, így hát a szellemes-humoros zenei tréfában Beethoven az elviselhetetlen metronom-ketyegés elleni dühének is hangot adott. A harmadik tétel népies ízű menüettje már nem az udvari gáláns táncot, inkább egy falusi ünnepség hangjait idézi. Dinamikai meglepetésekben pompázó, nagy iramú táncos parádé a finálé, amelyben pillanatnyi lelki pihenőt a hangszerek közötti színes dialógusok, a dallamos nyugvószigetek sugallnak.
Johannes Brahms (1833-1897) 1. d-moll zongoraversenye (op. 15) nem véletlenül ritkán szerepel a koncertprogramokban: ez a kompozíció rendkívül összetett, amelyben a szólistának nem csupán technikai nehézségekkel kell megküzdenie, hanem olyan érzelmi skálán is navigálnia kell, amely a drámai erejű kifejezésektől kezdve, a lírai mélységeken át, egészen a légies ábrándozásig terjed. Brahms szenvedéllyel teli koncertje tele van energiákkal, amelyek feszültséget, magányt, lelki vívódást, gyászos fájdalmat, valamint mélységet és magasságot egyaránt hordoznak. Csíky Boldizsár virtuóz előadásában lenyűgözően mutatkozott meg, hogy a technikai nehézségek a mesteri kezei között szinte könnyűvé válnak. A szenvedélyes, szívszorító drámai és a bensőséges, mélyen átélt lírai részek hangzásvilágában természetesen találta meg a legkifejezőbb előadásmódot, valamint a legszebb hangszín- és érzelemskálát. Minden egyes részletet maximális figyelemmel és precizitással dolgozott ki, hogy az a mű egészének, a teljességnek és a művészi szépségnek szolgálatában álljon. Csíky Boldizsár előadása katartikus élményt nyújtott a közönség számára. Az ovációval kísért tapsviharra válaszul Csíky egy lírai gyöngyszemmel, Szkrjabin op. 8. nr. 11. Etűdjével köszönte meg a hallgatóság lelkes fogadtatását, amely tovább emelte az este varázsát.
Elképesztően varázslatos este volt a hangversenyen! Az élmény magával ragadó volt, és még sokáig emlékezni fogok rá. Csak azt nem tudom felfogni, hogy miért olyan nehéz egyeseknek, még többszöri figyelmeztetés után is, kikapcsolni a mobiltelefonokat. Ezzel sajnos megzavarják az előadók kemény munkával elért művészi teljesítményét, ami igazán kár, hiszen a zene csodája teljesen átjárhatna minket!
Theo Wolters karmester irányítása alatt a zenekar precizitása és fegyelme szinte példaértékű volt. Miközben Beethoven Egmontja, a hősi sorsot megjelenítő mű, és Nyolcadik szimfóniájának édes és keserű dallamai, továbbá Csíky Boldizsár kiváló interpretációjában a Brahms zongoraverseny drámai és lírai szépségeinek gazdag palettája életre kelt, a közönség izgalmát egyértelműen érezni lehetett. A zene varázslatos ereje, mint egy gyógyító ölelés, körülvette a hallgatóságot, elragadva őket a mindennapok világából!
Borítókép: Transzilvániai Állami Filharmónia / Facebook oldalán
