Az élet a tüdőszanatóriumok falai között jellemzően a kiváltságosok világát tükrözte: csupán a tehetős réteg számára nyílt lehetőség a gyógyulásra.
Az antibiotikumok és a BCG-oltás felfedezése előtt a tuberkulózist, a rettegett "fehér halált", különféle természetes módszerekkel igyekeztek kezelni. A hegyvidéki levegő frissessége, a sok pihenés és a bőséges, tápláló étkezések ígérete volt a remény a betegség ellen. Sajnos ez a szörnyű kór leginkább a szegényebb rétegeket sújtotta, akiknek a megfizethetetlen és gyakran hatástalan kezelésekre nem volt lehetőségük. Az orvosi ellátás hiánya és a drága terápiák súlyos terhet jelentettek számukra, miközben a tuberkulózis továbbra is pusztított a közösségekben.
"Emellett még a köpeteim is ott lapulnak - tette hozzá hanyagul, de egyben heves vállvonogatással, ami valahogy nem illett a megjelenéséhez. Ezzel egy pillanatra megmutatta unokabátyjának valamit, amit a zsebéből, a feléje néző ulszterkabátjából félig kihúzott, majd azonnal vissza is dugott: egy fémzáras, lapos, ívelt formájú kék üvegkulacsot. - Ezt a legtöbben itt fent használjuk - magyarázta. - Nevet is adtunk neki, egyfajta csúfnevet, ami nagyon mulatságos." Az idézet Thomas Mann A varázshegy című regényéből származik, ahol Joachim Ziemssen mesél unokatestvérének, Hans Castorpnak a szanatóriumi élet sajátosságairól. (A csúfnév, amelyre Joachim utal: Kék Henrik - ez a Dettweiler-féle zsebben hordozható köpőcsésze elnevezése.) Ahogyan akkoriban a legtöbben, akik hasonló gyógyintézetben töltöttek valamilyen időt, a könyv főszereplője is tehetős családból származott: a kezelés költségei ugyanis nem voltak alacsonyak, így a szegényebbek általában nem kaptak lehetőséget a gyógyulásra.
Violetta Verdi Traviatájából, Mimi Puccini Bohéméletéből, és persze Hans Castorp A Varázshegyből - közös bennük, hogy tuberkulózisban szenvedtek. A 19. század második felében és a 20. század jelentős részében is népbetegségnek számított. Elterjedésében nagy szerepet játszott a városiasodás, az iparosodás és az ezekkel összefüggésben - legalábbis a szegények körében - általánossá váló, szörnyű higiénés körülmények. Noha elsősorban a szegényebb emberek betegségének tartották - leginkább a nem megfelelő táplálkozással, a rossz életminőséggel és a nyomorral hozták összefüggésbe -, a gazdagok is gyakran elkapták.
A 19. és 20. századi Európában az egyik legelterjedtebb krónikus fertőző betegség a tuberkulózis volt. A század elején a halálozások 25-30%-áért felelt, és még az I. világháború kitörése előtt is évente körülbelül 70-75 ezer ember vesztette életét a betegség következtében.
A betegség még hosszú időn keresztül szedte áldozatait, miután Robert Koch német orvos 1882-ben felfedezte, hogy a Mycobacterium tuberculosis nevű bacilus felelős érte. A fertőzések számának drasztikus csökkentéséhez elengedhetetlen volt Louis Pasteur innovatív pasztörizálási technikája, amely a tehéntejben terjedő kórokozók elpusztítását célozta meg. Továbbá, Albert Calmette és Camille Guerin által kifejlesztett BCG-oltás, valamint az egészségügyi hatóságok által végrehajtott szigorú, integrált intézkedések is kulcsszerepet játszottak a betegség visszaszorításában.
Mindezek előtt azonban maradt a jó levegő, a pihenés és a megfelelő étkezés - általában magashegyi szanatóriumokban, amire viszont csak a gazdagoknak volt pénze. Az első ilyen, kifejezetten a tuberkulózisos betegek kezelésére szakosodott intézményt Hermann Brehmer építtette 1855-ben, Görbersdorfban. A szanatórium magaslati levegőt, megfelelő higiénés körülményeket és erősítő étkeztetést kínált.
A betegeknek naponta olykor 16-24 órán keresztül is feküdniük kellett, állapotuktól függően. A felépülés azonban gyakran esetlegesnek tűnt. "- Megelégeltem, nem hagyom magam tovább az orromnál fogva vezetni - jelentette ki fennhangon, és vérhullám öntötte el napbarnított, sötét bronzszínű arcát.
Két hete még csak kettes Gaffkymot láttam, ami nem volt más, mint egy aprócska részlet, de a kilátások lenyűgözőek voltak. Ma viszont már kilenc van, és mindenütt hemzsegnek az események, a síkföldön pedig szóba sem jöhet a nyugalom.
"Az ördög sem tudja kibogozni, hogy is van ez az egész, az ember pedig végképp megőrül tőle" - fakadt ki Joachim a baktériumtenyésztés eredményei láttán. Ezt a módszert Georg Theodor August Gaffky alkotta meg, aki Robert Koch mellett dolgozott.
a betegek gyakran rettegtek a képek készítésekor. A Gaffky-skála csupán egy a sok furcsa és titokzatos módszer közül, amelyekkel a szanatóriumokban a pácienseket próbálták helyreállítani. Például a mellkasröntgen, amely akkoriban forradalminak számított, szintén megjelent a szanatóriumok falai között. A Thomas Mann Varázshegy című művében Madame Chauchat, egy titokzatos női karakter, egy röntgenfelvétellel "ajándékozza meg" Hans Castorpot, bemutatva ezzel, hogy az emberi test egyfajta átlátszó képként is létezhet. A röntgenfelvétel azonban nem csupán technikai újdonság volt; a leírások szerint a készítése egyfajta szorongást keltett a betegekből, hiszen a gép zúgása és a világító képernyők egyfajta félelmetes szertartás hangulatát idézték. Az eljárás során a páciensek mindennapi valóságának határvonalai elmosódtak, és a testük rejtett titkai egyszerre váltak láthatóvá és megfoghatatlanná.
a "padló ütemesen remegett", és "valahol villám sistergett".
Az antibiotikumok megjelenése előtt a súlyos eseteket mesterséges légmellel is kezelték. Az eljárás lényege az volt, hogy a légzésben játszott szerepét betölteni már lényegében képtelen tüdőlebeny méretét jelentősen lecsökkentették azzal, hogy a mellkasba a tüdőn kívülre gázt juttattak. Így próbálták pihentetni a tüdőt, valamint megvonni a baktériumokat a szaporodásukhoz szükséges oxigéntől. Ehhez egy szelepet ültettek be a beteg mellkasába, amely gondoskodott a tüdőn kívüli gáz utánpótlásáról. "Egy zöld szvetteres, rosszul fésült, nyurga fiatal lány, kinek bárgyú szeme félig lezárult álmosan, közvetlenül Hans Castorp mellett húzott el, karjával majdnem megérintette. És eközben fütyült...
Nem, hát ez tényleg frusztráló volt! Odaszólt, de nem a szájával, azt a csücsörítést meg teljesen elfelejtette...
Thomas Mann is írt erről a témáról. Az író pontosan tudta, miről beszél: 1912-ben három héten át egy svájci szanatóriumban tartózkodott, ahol beteg feleségét ápolták.
Nem ő volt az egyetlen neves személyiség, aki valamilyen módon, de első kézből tapasztalta meg a betegséget. Csehov saját élményei nyomán írt a kórról, míg a "macskájáról" híres Erwin Schrödinger a kvantummechanika legismertebb egyenletét egy tüdőszanatóriumban rögzítette. George Orwell pedig az 1984 című művének megírásakor már a tbc-vel folytatott küzdelme során érezte a vereség közeledtét.
A fertőzés különösen a nyomornegyedekben, a szegénységben élők között követelt a legtöbb áldozatot. Magyarországon az 1900-as évek elején annyira elharapózott, hogy Morbus hungaricus néven, vagyis magyar kórként emlegették – a halálozások egynegyedéért volt felelős. Az 20. század hajnalán világossá vált, hogy központi beavatkozás nélkül a betegség terjedése megállíthatatlan. Batthyány Lajos és Korányi Frigyes kezdeményezésére 1898-ban megalakult a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Egyesülete, amelynek hatására a budai hegyekben létrejött az Erzsébet Királyné Szanatóriuma. Ez a pavilonokból álló létesítmény kifejezetten a rászorulók gyógyulását szolgálta, esélyt adva ezzel a betegséggel küzdő szegényeknek.
Az ország más pontjain viszont a helyzet korántsem volt ilyen egyszerű. Az Est 1939-es száma arról tudósított, hogy Csongrád megyében a tüdőbaj szedte a legtöbb áldozatot. Ennek ellenére a megyében nem csupán szanatórium, hanem még tüdőbetegosztály sem létezett. Egy gyógyintézet létrehozásáért folytatott küzdelem élére egy tragikus sorsú özvegy, Gulyás Pap Etelka állt, akinek a családját a kór szinte teljesen elpusztította.
A templomokban, temetőkben, lakodalmakon, keresztelőkön és névnapokon, iskolákban, bálokon, banketteken, a gyűjtőpersely mindig ott volt, ahol az emberek összegyűltek. Minden alkalommal, amikor a közösség találkozott, a persely is jelen volt, hogy támogassa a közös célokat és összefogja a szíveket.
Eleinte idegen pillantások kísértek, de lassan-lassan a szívek és a tárcák is megnyíltak – mesélte a hölgy, aki végül sikeresen összegyűjtötte a szükséges összeget. "1914 tavaszán már ott állt a Kurca-patak homokján az emeletes tüdőszanatórium." (Később, a világháború után, katonai elmegyógyintézetté alakították át.) Tíz évvel később a Mátrában megépült a Mátrai Magyar (Királyi) Horthy Miklós Gyógyintézet, amely 1931-ben megkezdte működését, és akkoriban az ország legnagyobb ilyen intézménye volt, 300 ággyal.
Bár az évek során sok változás történt, 1938-ban a tuberkulózis még mindig a halálesetek minden tizedik esetét okozta. Az 1940-es években elkezdték kialakítani a tüdőgondozói rendszert, amelynek eredményeként 1946-ban elindult a BCG vakcina tömeges beadása. 1953-ban pedig kötelezővé tették az újszülöttek oltását. Ezek az intézkedések jelentős hatással voltak: a tüdőbajjal kapcsolatos halálozások száma fokozatosan csökkent, elérve az 1938-as adatok körülbelül egytizedét.
