Irreális elképzelések a klímaválság kezelésére – A kudarc már előre megjósolható.

Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio vélemények kerülnek bemutatásra. Itt a szerzők egyedi nézőpontjai kapnak teret, amelyek nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, várjuk írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent írások a következő linken érhetők el.

A legnagyobb kihívás abban rejlik, hogy a gazdag országok, amelyek a klímaváltozás fő okozói, szeretnék mérsékelni a károsanyag-kibocsátásukat. Ezzel szemben a szegényebb államok számára a legfontosabb cél a szegénység leküzdése, amely gyakran a fosszilis energiahordozókra épülő gazdasági növekedés révén valósul meg. Ahhoz, hogy a fejlődő országokat arra ösztönözzék, hogy saját érdekeikkel ellentétes döntéseket hozzanak, a Nyugat már két évtizede támogatási programokat indított számukra.

2009-ben Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter 2020-ig évi 100 milliárd dollárnyi "új és plusz" forrást ígért meg, ha a fejlődő országok beleegyeznek a szén-dioxid-kibocsátás jövőbeni csökkentésébe. A gazdag világ nem teljesítette a vállalásokat, a források nagy részét egyszerűen átcsomagolták, és azok gyakran átcímkézett fejlesztési segélyek voltak.

A fiaskó ellenére a fejlődő országok most több pénzt akarnak.

Ezt az üzenetet már 2010-ben megfogalmazta Ottmar Edenhofer, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének közgazdásza: "Felejtsük el azt az illúziót, hogy a nemzetközi klímapolitika csupán környezetvédelmi politika". Ezzel szemben...

de facto a világ vagyonát osszuk újra a klímapolitikán keresztül.

De nehéz milliárdokat, még inkább ezer milliárdokat kipréselni a gazdag világból, amelynek megvannak a saját problémái. A klímavédelmi aktivisták és számos fejlődő ország megváltoztatta az érvelést, hogy miért van szükség ezekre a transzferekre: az időjárás okozta károk költségeiért a gazdag világ kibocsátását tették felelőssé, és kártérítést követeltek a "veszteségek és károk" miatt.

Valóban, ez a kijelentés nem tűnik eléggé megalapozottnak. Az éghajlati szélsőségek, mint például a hurrikánok, árvizek és aszályok által okozott károk értéke a globális GDP százalékában 1990 óta valójában csökkent, mind a fejlett, mind a fejlődő országok esetében. Ezenkívül a természeti katasztrófák következtében bekövetkező halálesetek száma is jelentős mértékben csökkent.

A klímafinanszírozás okának újragondolása kiváló lehetőséget teremt a források bővítésére. A tavalyi klímacsúcson a politikai vezetők egy "veszteség- és kárenyhítési" alap létrehozásában állapodtak meg, amely jelenleg még csak az alapjait fekteti le.

Ez a Nyugat számára megfizethetetlenül drága lesz: ezek a követelések a gazdag világban élő minden egyes emberre vetítve 1000 dolláros vagy annál is nagyobb költséget jelentenének minden évben a belátható jövőben.

Ezek a kiadások a fejlett országok szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésére irányuló intézkedéseinek terheit növelnék, és várhatóan még jelentősebb mértékben emelkednének a jövőben.

Egy frissen végzett amerikai közvélemény-kutatás alapján a válaszadók jelentős része ellenzi az ilyen nagyszabású pénzügyi transzfereket. A nyugati világ lakói körében is valószínű, hogy hasonló nézetek alakultak ki.

A világ szegényebb rétegeit számos súlyos kihívás kísérti, mint a nélkülözés, a betegségek, az alultápláltság és a gyenge oktatás, amelyek ellen kis erőfeszítéssel is lehetne tenni. Erkölcsileg megkérdőjelezhető, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket az égető problémákat, miközben óriási összegeket költünk klímaprojektekre. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a megnövekedett kiadások valószínűleg csökkentik a segélyezésre szánt forrásokat. Még ha sikerülne is összegyűjteni a szükséges pénzt, erőteljes kétségek merülnek fel afelől, hogy ezek az óriási összegek valaha is eljutnának a rászorulókhoz, ahelyett hogy látványos projektekbe vagy svájci bankszámlákra kerülnének.

Végső soron a klímatranszferek nem változtatják meg azt a valóságot, hogy a szegényebb országok számára elengedhetetlen a hatalmas energiafelhasználás, amelynek jelentős része még mindig fosszilis energiahordozókból származik. Csak így tudják ösztönözni fejlődésüket és kilépni a szegénység csapdájából.

A 21. században a világ szegényebb országaiban várható, hogy egyre nagyobb szerepet játszanak az emissziók előállításában, ezért az egyik legnagyobb kihívásunk az, hogy felgyorsítsuk azt az időpontot, amikor ezek az államok zöld energiára térhetnek át. Ennek elérése nem a hatalmas jóvátételek kifizetésével valósulhat meg. Sokkal inkább a kormányoknak arra kellene összpontosítaniuk, hogy csökkentsék a kiadásaikat, ugyanakkor a meglévő forrásokat sokkal hatékonyabban és céltudatosabban használják fel az innováció előmozdítása érdekében.

Ha évente több tízmilliárd dollárt invesztálnak az alacsony szén-dioxid-kibocsátású kutatások és fejlesztések támogatásába, hogy a megújuló energia költségeit a fosszilis források árainak alá szorítsák, ez várhatóan csökkenteni fogja a zöld energia árát. Ennek következtében minden ország, különösen a világ szegényebb régiói számára is vonzóbbá válik a zöld energiára való átállás.

Egy ilyen ésszerű javaslatról kellene megállapodniuk a politikusoknak az ENSZ klímacsúcsán. Sajnos, a globális klímavédelmi folyamat nem jó úton halad. Ehelyett a csúcstalálkozón a figyelem középpontjában a hatalmas vagyontranszferek szükségessége áll. Ezek soha nem történtek meg, még Donald Trump megválasztása előtt sem - de most már teljesen irreális ezt várni.

Bjorn Lomborg egy neves dán statisztikus és közgazdász, aki világszerte ismertté vált a globális problémák, például a klímaváltozás és a fenntarthatóság kérdéseinek kritikai elemzésével. Lomborg leginkább a "The Skeptical Environmentalist" című könyvéből ismert, ahol vitatja a környezetvédelmi mozgalmak által hangoztatott apokaliptikus jövőképeket, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a megoldások gyakran nem a legoptimálisabbak. Munkássága során hangsúlyozza a költséghatékonyság és a tudományos alapú döntéshozatal fontosságát, valamint azt, hogy a globális kihívásokra a legjobb megoldásokat a megfelelő prioritások felállításával lehet elérni. Lomborg kritikái és javaslatai sok vitát generáltak, és megosztják a közvéleményt, ugyanakkor fontos szerepet játszanak a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem terén folytatott diskurzusban.

A Copenhagen Consensus Center vezetője, aki számos közgazdásszal, köztük hét Nobel-díjassal dolgozik együtt, a világ legégetőbb problémáira keres megoldásokat. Ezek a kihívások között szerepel a betegségek leküzdése, az éhezés felszámolása, az oktatás fejlesztése és a klímaváltozás elleni harc. A célja, hogy hozzájáruljon az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak megvalósításához. Emellett a Stanford Egyetem Hoover Intézetében vendégkutatóként is tevékenykedik. Elemzései és publicisztikái a klímaváltozás kezelésének és a globális fenntarthatósági célok elérésének kérdéseit vizsgálják, mélyrehatóan tárgyalva a korunk legfontosabb társadalmi és környezeti kihívásait.