Ismét csak a képernyő ragyog előttem, de mostanra már nem vonz annyira, mint régen.

Minden egy júniusban érkezett sajtóközleménnyel indult, amelyet a Kék Pont küldött el a szerkesztőségnek. Ebben a legfrissebb kezdeményezésükről, a Digitális Kikapcsolódásról számoltak be. Ezt követően egy Qubit-podcast keretein belül Dávid Ferenccel alaposan körbejártuk a program kihívásait. A cél nem a digitális aszkétizmus volt, hanem a telefonok és képernyők használatának tudatos korlátozása: egy héten át csupán munka céljából, valamint valódi szükség esetén lehetett igénybe venni őket. Nekem például a bérlet felmutatása, az autós navigáció, vagy a telefonhívások lebonyolítása indokolta a használatukat.

Én már a podcastfelvétel előtt tudtam, hogy dolgom lesz ezzel, a beszélgetés viszont megerősített abban, hogy ki kell próbálnom, milyen egy hétig határokat szabni a mobilhasználatnak az életben. Ez az egy hét kifejezetten tanulságosnak bizonyult.

Megdöbbentő élmény volt szembesülni azzal, mennyi időt töltök a laptopom, az iPadem és a telefonom képernyője előtt. Az elsőt még indokolhattam a munkával, a másodikat a fotók utómunkálatainak szükségességével, de a telefonom használatát már nem tudtam épkézláb módon megmagyarázni. Azok az órák, amelyeket ott töltöttem, rejtélynek tűntek, és felvetették a kérdést: vajon mit is keresek valójában a virtuális térben?

Természetesen a válasz keresése nem okozott különösebb nehézséget: a közösségi média felületein barangoltam, amely a detox időszak alatt szinte teljesen háttérbe szorult – kivételt képezett csupán a Messenger, amit üzenetek váltására használtam. Valójában egy percig sem éreztem hiányát. Be kell vallanom, hogy a kisállatos videók iránti vonzalmam hatalmas, de viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a könyvek sokkal inkább képesek lekötni, mint a Nimbus névre hallgató sztármacska legújabb heti fotógyűjteménye. (Ha valaki még nem ismerné Nimbust, az influenszermacskát, aki különleges, berregő hangjával hódította meg a világot, mindenképpen érdemes rápillantanotok!)

Ami valóban hiányzott számomra, az a könnyed információszerzés lehetősége. Például, szerettem volna megtudni, mennyibe kerül egy repülőjegy, hol találhatok egy régóta vágyott könyvet, vagy milyen feltételek mellett indulhatok el amatőr triatlonversenyeken. Mindegyik esetben el kellett gondolkodnom, hogy valóban szükségem van-e erre az információra abban a pillanatban, vagy sem. Most, később visszatekintve, úgy érzem, hogy ez a digitális detox lényege: nem kapkodtam azonnal a telefonom után, hanem megálltam egy pillanatra, és mérlegeltem, mennyire sürgős az információ megszerzése.

Ezt tartom az egész hét legnagyobb sikerének. Ha minden alkalommal, amikor felmerül egy kérdés, azonnal a telefonomhoz nyúlnék, akkor gyakorlatilag sosem tenném le azt egy percre sem. Az önellenőrző kérdés bevezetésével viszont egy kis időt nyerek, ami sokszor elegendő ahhoz, hogy ráébredjek: nem szükséges mindent azonnal tudnom. Ha pedig mégis valami igazán fontos kérdés merül fel, a telefon vagy a számítógép mindig elérhető, és az interneten szinte bármit meg tudok találni.

Bár ez már tényleg csak egy kiegészítő szerkesztőségi ötlet volt, az elmúlt egy hétre egy százéves írógépet is béreltem, ami nagy segítségemre volt abban, hogy kicsit lelassuljak. Ezen az írógépen készültek Analóg Gizi naplóbejegyzései, amiket a hétvégén jegyzetfüzetben kellett folytatnom, mivel vidéken voltam. De mind a gépelés, mind a kézírás hozott valamennyi megnyugtató lassulást, és persze csökkentette a képernyőidőmet, hogy nem a számítógépemen írtam cikkeket.

Szeretném hangsúlyozni, hogy bármennyire is lenyűgöző az Underwood No. 5 modell, hálás vagyok a technológiai fejlődésnek, ami lehetővé tette, hogy túllépjünk ezen. Jelenleg folyamatosan az ínhüvelygyulladás szélén egyensúlyozok, és most határozottan érzem, hogy a jobb csuklóm nem bírná tovább a gépelést. Az írógép használata és a klaviatúra közötti erőkülönbség elképesztő – pedig a szerkesztőségben egy viszonylag kemény és hangos brown switch-es Logi POP billentyűzetet használok, és még így sem én vagyok a leghangosabb az írók között.

De a fájdalmon túl is akadtak nehézségek az írógéppel: miután elkezdte ledobálni a szalagot, mindennapossá vált a maszatolás, a festékből pedig hol a nyakamra, hol az arcomra jutott. Ehhez képest a kézzel írás tiszta, egyszerű és kíméletes volt, ráadásul kevésbé szokatlan is, mert nagyon sokat írok kézzel egyébként is, amikor jegyzetelek vagy vázlatot készítek.

Az írógép hangja ugyanakkor békés nosztalgiával töltött el sokunkat, ezért egyáltalán nem bánom, hogy kipróbáltuk, milyen lenne egy ilyen géppel (is) dolgozni. Az már más kérdés, hogy 2025-ben gyakorlatilag lehetetlen elég termelékenynek lenni vele.

Az első pár napban az egész olyan volt, mint egy nyaralás, az idegrendszerem mintha pillanatok alatt kisimult volna. Ez nálam azt jelenti, hogy a beszűrődő kevesebb információ miatt jobban tudtam koncentrálni, jobban aludtam éjjel, és azt éreztem a nap végén, hogy a teendőlistámon is végigértem. Szóval kevésbé éreztem magam stresszesnek.

A nehézség akkor kezdődött, amikor néhány nap elteltével felfedeztem, hogy egyre távolibbá válik tőlem a beszélgetések világa. "Nézted azt a videót?", "Olvastad, hogy...?" – ezek a kérdések döbbentettek rá, mennyire le vagyok maradva. Szerencsére a kollégáim segítettek, hogy utolérjem magam. Volt olyan pillanat, amikor videókat akartak megosztani velem, és sokat elutasítottam, de az utolsó napokban már sokkal nyitottabb voltam, és megengedtem magamnak, hogy belemerüljek a tartalmakba.

Különös módon éppen az indította el a gondolataimat, hogy megértsem, miért találja a beszélgetőpartnerem olyan vonzónak az izlandi vízeséseket. Ez egyrészt a kíváncsiságomnak volt köszönhető, másrészt pedig felfedeztem, hogy hatalmas különbség van a doomscrolling, azaz az elme fárasztó görgetése, és a beszélgetés keretein belül megosztott videók között. Az utóbbiakat hasznosnak tartom az online világban: a telefonjainkkal készített képek és felvételek lehetőséget adnak arra, hogy megosszuk másokkal a saját élményeinket, így gazdagítva a közös diskurzusokat.

Arra pedig nem tudtam nemet mondani a hétvégén, amikor tőlem kérték, hogy mutassam meg Lénát, a kutyámat valakinek, aki még nem látta.

A baj nem is az élménybeszámolókhoz gyűjtött fotókkal van talán. Sokkal inkább azzal, hogy gyakorlatilag korlátlanul rendelkezésünkre áll a telefon kamerája, így van, aki komplett koncerteket vesz fel videóra magának, vagy az egész utazását digitálisan dokumentálja, és szinte semmikor nincs jelen a valóságban.

Az utóbbi néhány napban igazán szerencsésnek éreztem magam, hiszen a mellettem álló emberek segítségével megörökíthettem néhány különleges pillanatot. Például a kezemre tapadt írógépszalag nyomait vagy a Tiszaújvárosi Triatlon Világkupa-állomás lenyűgöző befutókapuját. Azonban az elmúlt egy hét során elmaradtak a cél nélküli, pillanatnyilag értékesnek tűnő, de végül soha elő nem kerülő screenshotok a telefonomon.

Az iPademet egy hétre félretettem, mivel nem éreztem szükségét a használatának, így elkerültem a kísértések hálóját is. Amikor viszont a telefonozás iránti vágy egyre csak erősödött, szántam egy kis időt – körülbelül 1-1,5 órát – arra, hogy átnézzem a fotóimat, rendszerezzem a letöltéseket, és a laptopomon egy teljesen új, funkcionális mappastruktúrát alakítottam ki. Emellett archiváltam azokat az anyagokat, amelyekre a mindennapi életben már nincs szükségem, így tisztábbá és átláthatóbbá vált a digitális világom.

Tudom, hogy ez nem fért volna bele a szűken vett detoxba, de azt hiszem, soha máskor nem szakítottam volna időt efféle digitális takarításra, ha nincs ez az egy hét, most pedig meglepően könnyen megtalálok mindent, általában töredékidő alatt, mint korábban.

Egy hét elteltével nehéz lenne egyértelműen megítélni, hogy a digitális detox pozitív vagy negatív hatású, de egy dolgot bátran állíthatok: már ennyi idő alatt is érezhetően megnőtt az az idő, amit a képernyők használatának csökkentésével nyerhetünk. Nekem például ez az időszak lehetőséget adott arra, hogy két könyvet olvassak el, és három baráti összejövetelt is szerveztem a szabad délutánjaimra.

Van néhány dolog, amit szívesen megőriznék az elmúlt hét élményeiből: az okosórám továbbra is hűségesen hallgat, csupán a bejövő hívásokat és munkaidőbeni e-maileket jelzi, az értesítések pedig teljesen eltűntek. A mobilom is nyugodtan pihen: csak munkaidőben világít fel a képernyő, este pedig csak az SMS-eket látom, így sokkal ritkábban zavar meg, amikor éppen olvasok. A legnagyobb felfedezés számomra, hogy egy hét alatt újra rátaláltam egy régi szenvedélyemre, az olvasásra, ami most újra fontos szerepet kapott az életemben, a mobilozás rovására. Ezt pedig egyáltalán nem bánom.

Reggelente, amikor a telefonom és az órám halkan jeleznek, sokáig csak nézem őket, mielőtt a kezembe venném. Nem kapkodom el, hogy azonnal nekiessek az e-maileknek vagy a híreknek, inkább a kávémat kortyolgatva élvezem a pillanatot. A táskámban mindig ott lapul egy novellás vagy verseskötet is, hogy utazás közben ne a telefon képernyője vonja el a figyelmemet, hanem a szavak varázsa.

Jót tett még a kevesebb képernyőzés a szememnek és a fejemnek is, az időjárás viszontagságai ellenére sem jelentkezett az ilyenkor menetrendszerű migrénem, és a kontaktlencse viselése mellett sem száradt ki a szemem annyira, mint szokott.

És persze a kedvenc kérdésem is velem marad: "Tényleg szükségem van azonnal az adott információra?" - így tudom, hogy kevesebbet fogok képernyőt bámulni, és többet leszek jelen, ami nagyon hiányzott. Így azt hiszem, a Digitális Kikapcsolódás program nálam elérte a célját, és sikerült kicsit átkereteznem a kapcsolatomat a képernyőkkel.