A világ kettős arca: a bűnt mindig próbáljuk megérteni, míg a bűnöst szigorúan elítéljük.

Pilinszkyt olvasom. A bűnről és a bűnösről, a keresztény megközelítésről. Valahogy így foglalható össze: korunk jellemzően a bűnt elfogadja, megérti és addig elemzi, amíg már nem bűn, hanem betegség, trauma vagy jogi eset. Viszont a bűnöst elítéli.

Azért döntöttem úgy, hogy újra átnézem az Új Ember költői írásait, mert manapság egyre inkább érzem, hogy szükségem lenne valami mélyebb magyarázatra a körülöttünk zajló eseményekkel kapcsolatban – nem tudom, önök hogyan élik ezt meg. Valamiért különösen zavar, amikor egy népszerű énekesnőt szégyenpadra állítanak csak azért, mert válik, és új kapcsolatba kezd. Valami nincs rendben e mögött az érzés mögött.

A rossz megtestesítőjeként emlegetik, ám mindeközben az általa képviselt szabad szerelem és az egyéni boldogság hangsúlyozása a legfőbb értékeként tűnik fel.

A bűnt vitatják, a bűnöst elítélik. Vagy, amikor a politikai diskurzusban megjelenő házastársi erőszakot relativizálják, mert eleve eldöntötték, ki bűnös és ki a nagyobb ügyet szolgáló hős. A személyt akarják elutasítani, nem a tettet.

Ahhoz, hogy megértsük a helyzet mélységét, szükség van egy olyan magyarázatra, amely a lelkiismeretet és a figyelmet helyreállítja. Pilinszky szavai különösen találóak, amikor azt mondja, hogy "ahol nincs valódi bűn, valódi dráma és valódi katarzis se lehetséges". Talán ez az oka annak, hogy a médiában annyi verbális és morális zűrzavar uralkodik. Soha nem találunk megnyugvást, amikor valami a felszínre kerül, és egyre inkább vágyunk arra, hogy feszültségeket fokozzunk, új nézőpontokat találjunk, és új hősök vagy éppen vesztesek történeteit éljük át. Az emberi tapasztalat mélysége és bonyolultsága iránti éhségünk hajt minket előre, még akkor is, ha az út tele van zűrzavarral.

Ezt az éhséget igyekeznek fokozni a meg- és kimondóemberek, az énekesek és influenszerek, újabb és újabb nagy megállapításaikkal. Nem elsősorban a bűnről beszélnek, hiszen az már csupán jogi eset, ügy, az emberről leválasztott, elemzendő tett. Hanem a bűnösről. Hogy milyen eredendően rossz, gonosz, eltökélt és elviselhetetlen. Arról, akiről Pilinszky így ír: "anélkül, hogy bűnét "kimagyaráznánk" - minden bűnöst a lehető legnagyobb szeretettel kell kezelnünk, s főképpen azt, aki ellenünk vétkezett."

A megcsalás nem csupán bűn, hanem a szabadság kifejeződése, nem igaz? A házastársi fájdalom nem számít bűnnek, ha nem osztjuk azt a nézőpontot, aki szenved tőle, igaz? A lopás sem tűnik bűnös cselekedetnek, hiszen gyökerei a generációkon átívelő mintákban keresendők. De vajon mit mondjunk azokra, akik mindezt tetten érjük? Azok bizony megdöbbentőek, elítélendők, és elviselhetetlenek.

Azt várjuk tőle, hogy végre ráébredjen, mennyire borzalmas a helyzet, és azonnal lépjen is ki belőle. Arra kényszerítjük, hogy érezze a bűntudatot... De mit is? Talán saját létezését?... Pilinszky szavaival élve, megbánás csak akkor lehetséges, ha a vétket bűnként ismerjük fel. És a megbocsátás is ennek a felismerésnek a következménye. Megbocsátás nélkül viszont nincs béke, csak a feszültség marad. Olyan ez, mintha gőz keringene ott, ahol valójában nem forr semmi, vagy füst gomolyogna ott, ahol nem lobog a tűz. Ez a felismerés pedig újabb nyugtalanságot generál, amit jó lenne végre legyőzni. Ezért találok vigaszt Pilinszky írásaiban.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.