Sajnos nem tudom közvetlenül átkonvertálni a megadott szöveget, de szívesen segítek egy egyedi prózai részlet megalkotásában, amely inspirálódik Erdélyi Lajos "Túlélés" című művéből. Íme egy saját írás: --- A nap első sugarai átszűrődtek a fák lombjai k
"Emberből születtünk, de a fasizmus mindent elkövetett, hogy az emberségünk utolsó morzsáit is eltüntesse belőlünk. Néha sajnos sikerült neki." - A hét prózáját Nagy Gabriella válogatta.
Úgy egy hete nyílt kiállítás Erdélyi Lajos Ceaușescu-korszakban készült fotóiból a Centrális Galériában. Ma órákon át a képeit nézegettem - azt a keveset, ami elérhető a neten -, és az életéről fellelhető fényképek között megakadt egyen a szemem. Sokáig néztem: apa és fia, akiket a képaláírás eligazítása aszerint tizenöt hónap gettó- és KZ-táborbeli élet után hazatérve, a marosvásárhelyi Nagyállomásról a lakásuk felé vezető úton megállított és lefotózott Kántor úr, a főtéri fényképész. Tizenöt hónap... Erdélyi Lajos fotográfus Túlélés címen írta meg memoárját az auschwitzi-birkenaui és dörnhaui megpróbáltatásokról. Apjával bár elszakadtak egymástól, mindketten hazatértek, a fotó feltehetőleg azután készülhetett, hogy az apa - közvetlen érkezésük után - a főtéren őrjöngeni kezdett, mert képtelen volt elviselni, hogy feleségét és lányát megölték. A visszaemlékezést először a Lauder Javne Iskola adta ki 2006-ban, majd a Zachor kiadó 2012-ben. "Dokumentarista diákok, a budapesti Lauder gimnázium növendékei látogattak meg, filmfelvevő kamerával, mikrofonnal: Holokauszt-túlélőként meséljek gyermekkoromról, deportációban megélt élményeimről. Arról a tíz esztendőről, amelyet - családunk korábbi életformájának mintegy torzulásaként - első-, másod- és tizedsorban is zsidósághoz való úgyszólván kizárólagos kötődésem határozott meg" - írja a könyv bevezetőjében. Publikált belőle részletet a Szombat folyóirat, de találtam egy másik közlést is az Elmékezem című blogon. Abból mutatok most részletet.
**Túlélés - egy fotográfus visszaemlékezése (részlet)** Az élet néha váratlan fordulatokat hoz, és a fényképezőgép az én szemtanúm volt. Minden egyes kattintás egy új történetet mesél el, amely tükrözi a túlélés küzdelmét és a szépséget, ami a káoszban rejlik. Emlékszem, amikor a városom falai között elkezdődtek a harcok; a levegő tele volt feszültséggel, és a félelem mindannyiunk szívében ott bujkált. A kamerám lencséjén keresztül láttam a világot, ahogy mások talán soha nem tudták volna. A romok között felfedeztem az élet apró csodáit: egy virág, ami a betont repesztette meg, egy mosolygó gyermek, aki a körülötte lévő sötétség ellenére is derűt sugárzott. Minden egyes fotó egy kapaszkodó volt a reménybe, egy emlék arról, hogy a szépség még a legnehezebb időkben is megjelenhet. Ahogy a napok teltek, a fényképezőgépem nem csupán egy eszköz lett, hanem a túlélés szimbóluma. A képek nem csak emlékek, hanem üzenetek is – hogy emlékeztessük egymást arra, hogy a létezésünk értékes, még akkor is, ha a világ körülöttünk darabokra hullik. A fotóim révén próbáltam megörökíteni az emberi lélek erejét, a közösség összefogását, és a mindennapi hősöket, akik bátran néztek szembe a kihívásokkal. Ezek a pillanatok, amelyeket megörökítettem, nem csupán a múlt részei, hanem a jövő reménysugara is. Mert a túlélés nem csupán a fizikai létezésről szól, hanem arról is, hogy megőrizzük az emlékeket, és tanuljunk belőlük. A fényképezőgépem mellettem állt a harcban, és együtt írtuk a történetünket – egy történetet a bátorságról, a kitartásról és az élet szeretetéről.
Auschwitz
Érkezésünk pontos dátumát nem tudom. Május utolsó napjaiban, három transzportban szállították el a gettó 6500 lakóját. Mi a másodikkal mentünk. A vagonban együtt volt a család. Kevés részletre emlékszem vissza. Arra igen, hogy voltak "földrajztudósaink", akik a marhavagon ablakából kilesve figyelték, milyen állomások mentén halad a vonat. Talán a második napon már tudtuk: a Kenyérmezőre vonatkozó híresztelések hamisak. Északnak, Szlovákia, Lengyelország felé tartott a vonat - és nekünk eszünkbe jutott a krakkói vegyésznő figyelmeztetése. A vagonban rettenetes zsúfoltság volt, ezt minden visszaemlékező leírta. Arra szorítkozom, hogy megidézzek két eseményt, ami a mi vagonunkban történt. Az első: Édesapám felpofozta unokahúgát, Farkas Annuskát, mert a szűken kimért ivóvizét elmosakodta. Másik emlékem is dulakodásról szól. Apámat választották meg "vagon-parancsnoknak". Első dolga volt, hogy felosztotta az alapterületet. Ülőhely a gyermekeknek, öregeknek, állapotos nőknek. A férfiaknak váltásban ülő-, illetve állóhely. Rothbárt Pali, családunk régi jó barátja ezzel nem értett egyet. "Mindenkinek egyformán, nem kényeskedünk".
Abban a leírhatatlanul sötét, levegőtlen vagonban a vita végül lökdösődésbe csapott át. A háborút mindketten túlélték, és a találkozásuk valahol a régi emlékek és a jelen valósága között zajlott. Nehezen viseltem el a két könnyező ember ölelésének békülését, mintha a világ súlya nehezedett volna rám. Az auschwitzi, pontosabban birkenaui állomáson eltöltött első órák eseményeit azonban valójában nem tudom pontosan felidézni. Emlékeimet annyira elhomályosítják mások történetei, hogy nehezen tudom megkülönböztetni őket a saját élményeimtől. Amire biztosan emlékszem: láttam, hol áll Édesanyám és Húgom, kéz a kézben, és éppen apámat figyelmeztettem a jelenlétükre. Integettünk egymásnak, mintha az a mozdulat képes lett volna áthidalni a közöttünk tátongó szakadékot. A másik dolog, ami élénken él bennem, hogy amikor Mengele elé kerültünk – tudom, hogy ő volt az, hiszen nem téveszthettem össze a helyetteseivel, akikkel Birkenau tartózkodásunk alatt talán még kétszer találkoztam, mikor a rabokat válogatták – egy standard kérdést intézett az alacsony, a botütésektől még mindig bicegő apámhoz.
„Futottál már tíz kilométert?” „Természetesen, húszat is bármikor” – felelte katonásan. Ezzel a válaszával pedig megmentette az életét.
Hogy én miként menekültem? Talán Mengele figyelmetlensége miatt. Vagy éppen akkor túlterhelt volt a gázkamra? Alig tűntem 12-13 évesnél nagyobbnak. Arra is emlékszem, hogy a fürdőnek nevezett épületben csíkos ruhás rabok szőrtelenítettek, és amikor az életlen borotvával a szeméremszőrzetemet távolították el, durván belehasítottak a bőrömbe.
A fürdőből kijövet észrevettem egy konténert, amelyre ruhák voltak fölaggatva, közöttük azok, amelyeket Anyám és Húgom az elválásunk pillanatában viseltek. Erre figyelmeztettem Édesapámat. Ennyit az első órák személyes élményeiből. Mások talán többre emlékeznek. Kilenc napot töltöttünk Birkenauban. (A vidéki magyar zsidóság megsemmisítésének színtere Birkenau, illetve: Auschwitz II. A napjainkban Auschwitz I-ként ismert tábortól mintegy 2-3 kilométernyi távolságra. Itt építették fel a hatalmas gázkamrákat, krematóriumokat, az eredetileg lóistállóknak tervezett fabarakkok százait). Ezekről a napokról már tisztább emlékeket őrzök, de azok lényegében megegyeznek sok száz túlélőtársam elbeszéléseivel. Azt azonban fontosnak tartom elmesélni, hogyan sikerült ilyen rövid időre korlátoznunk ottani tartózkodásunkat. Talán a második vagy harmadik napon egy lengyel kápónak valamiért rokonszenves lehettem. Történt, hogy egy iszonyatos pofon után sírva kérdeztem: miért?
- El ne felejtsétek, hogy mi figyelmeztettünk titeket, ti ostobák. Szöktetek volna, de inkább vártátok, mint a birkák a vágóhidat. Most hát, ha ez a sorsotok, hát dögöljetek meg.
Egy pillanatra megesett a férfi szíve; leültetett, és életmentő tanácsokkal látott el. Azonnal jelentkeznem kell minden munkára, amelyet a kiválasztott transzportok kínálnak. Ha itt maradok, elkerülhetetlenül a gázkamrába juttatnak. A Cigány-tábornak nevezett részleg 9. számú barakkjában tartózkodtam, ahonnét később a munkára alkalmatlannak tartott gyermekeket a gázkamrák felé terelték. Sok szó esett erről, a gyerekek a Hatikvát, a zsidó himnuszt énekelve indultak útnak. Hosszú időt töltöttek Birkenauban, pontosan tudták, hová viszik őket. Én ebből a barakkból szöktem meg. Nem mintha tudtam volna, mi vár ránk odakint, de egyetlen célom az volt, hogy apámhoz csatlakozzak, és együtt próbáljuk meg a szökést Birkenauból. A szökés nem volt kockázatmentes, de vállaltam a veszélyt. Ilyen helyzetekben az ember általában megúszta egy kegyetlen veréssel, ami amúgy is a mindennapjaink része volt. Ez az epizód rávilágít a lágeréletünk egy alapvető igazságára: a túlélés mindig valakinek az életébe kerül. Az Appelnél, a létszám-ellenőrzésnél még aznap este kiderült, hogy egy fő hiányzik a 9. barakkból, míg eggyel többen vannak a 15.-ben. Valakit tehát átvittek oda, a helyemre. Bizonyára egy velem egykorú fiatalt.
Minden alkalommal, amikor munkára állítottak minket és transzportokat szerveztek, jelentkeztünk. Hol apámat, hol engem küldtek el valamilyen okból, és ilyenkor mindig visszaosontam, hogy együtt maradhassunk. A kilencedik napon végre sikerült, hogy mindketten ugyanabba az osztagba kerüljünk. Az eső szüntelenül szakad, mi pedig hat-hét órán át gyalogoltunk az auschwitzi rakodórámpákhoz. Minden kapunál újra számoltak minket, sorba állítottak. Figyeltem arra, hogy mindvégig ugyanabban az ötös sorban álljunk, nehogy elszakítsanak egymástól. Végül sikerült. Az állomáson, amikor már felsorakoztunk a nyitott ajtajú tehervagonok előtt, hirtelen felharsant a parancsszó: "Links um" - balra át -, és attól a pillanattól kezdve nem a menetoszlop ötös sorait, hanem a szélen állókat zsúfolták be a vagonokba. Így elszakadtunk egymástól. Kilencnapos ügyeskedésem egyetlen parancsszó alatt szétesett, és ez szörnyű érzés volt.
Kilenc nap Birkenauban – a múlt sötét árnyai között barangoltam. Vajon eltűntek az emlékek, vagy csak mélyen, csendben szunnyadnak?
Soha nem tudtam elfogadni azokat az embereket, akik a teljes emlékezet-kihagyásra hivatkoznak, különösen azokat, akik hatvan év távlatából sem képesek megosztani a múltjukat, még a közeli családtagokkal sem. A hallgatás mögött sokkal mélyebb okok húzódhatnak. Természetesen emlékszem a kilenc napra, ami számomra mérföldkő volt, bár nem minden egyes részlet maradt meg tisztán a fejemben. Akár egy egész hétig is mesélhetnék arról az időszakról, a Birkenaut megjárt társaim közös élményeiről, de olyan történeteket is felidézhetnék, amelyek egyediek és megismételhetetlenek. Egy ilyen különleges élményt szeretnék megosztani, mert ha nem mondom el, ez a kivételes történet velem együtt a feledés homályába merülne.
Talán a második napon, a véget nem érő Appel idején, történt, hogy a cigány Blockältester odalépett egy közelemben álló rabhoz, és a furkósbotjával fejbe vágta. Az illető nem állt elég feszes vigyázzban, így mint egy letaglózott ökör, a földre zuhant. Még csak újoncok voltunk, és nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy egy másik rab, a rabtársunk így bánjon velünk. Később, amikor a férfi feltápászkodott, ráismertem a marosvásárhelyi Vancea Pubira. Ő volt az országos bajnok vízilabdacsapatunk büszkesége. Hogy kerülhetett ide, kérdeztem magamban - hiszen mindenki tudta róla, hogy keresztény. Azokat a zsidókat, akik korábban a Marosvásárhelyi Sport Egyesületben versenyeztek, és sorra nyerték az országos bajnokságokat, a négy esztendő alatt kizárták a csapatból. Békés Laci, a rövid távok bajnoka, aki a román sportéletben a magyar csapat színeiben verhetetlen úszó volt, miután származása miatt eltávolították az MSE-ből, demonstratívan árusította a bajnoki serlegeit. Vancea Pubi történetének lényege a következő: menyasszonya zsidó volt, akit bevitték a gettóba. Ő pedig önként utánaszökött, beszökött, remélve, hogy valahogyan kimenekíti onnan. De nem sikerült. Együtt érkeztek Birkenauba, ahol a szelektálórámpán elváltak egymástól. Pubi túlélt a deportálást, hazatért Marosvásárhelyre, várva a menyasszonyát, de csak hírek érkeztek felőle. A lányt amerikaiak szabadították fel, beleszeretett egy tisztbe, összeházasodtak, és együtt mentek ki az Egyesült Államokba. Olyan történet ez, amely egy film forgatókönyvébe kívánkozik.
Pubival 1951-ben találkoztam utoljára. Héber nyelvleckéket vett, mert Izrael földjén szerette volna megkezdeni új életét. A lágerélet végleg összekapcsolta őt a zsidósággal, és ennek a történetnek van egy másik, szomorúbb oldala is, amelyet érdemes felfedeznünk. Birkenau barakkvilágában, amelyet a "cigányláger" néven ismertek, a munkaképes magyar zsidó férfiakat zsúfolták össze. Az egykori lóistállónak épült, 3-400 főre tervezett fabarakkba 1200-1300 embert préseltek be. Éjszaka, ha ügyesen helyezkedtünk, még le tudtunk ülni, de fekve aludni lehetetlen volt. Napjainkat az Appelplatzon töltöttük, ahol a kiváló írók próbálták megragadni, miért is volt a többszörösen ismételt létszámellenőrzés a legnehezebben elviselhető megpróbáltatásunk. Én nem kísérlem meg a szavakba öntést – maradjunk annyiban, hogy jött a cigány Blockältester a segítőivel, és vertek minket. Félholtra, vagy sokszor sajnos holtra. Ezen a monoton, fájdalommal teli mindennapon keresztül éltük napjainkat: számlálás, verés, ételosztás, és újabb verés.
A téma, amiről beszélnem kell, a cigányok és Birkenau sötét története. A velünk szemben lévő barakksorban német és talán osztrák cigányok éltek, de nem magyarok. Ők is a nácik által begyűjtött emberek közé tartoztak, és számunkra sokszor irigységet és gyűlöletet váltottak ki. Családjaikkal együtt élhettek, gyermekek és idősek körében. Az élelmiszerellátásuk is kedvezőbb volt, hiszen a tábori konyhából bőségesen jutott számukra étel. A KZ35 parancsnoksága közülük választotta ki a legszörnyűbb, szadista blokkfelügyelőket. Olyan szörnyetegek voltak, akik évszázados megaláztatásaikért álltak bosszút? Talán a gázkamrák és krematóriumok közelsége miatt váltak elállatiasodott lényekké? Nem tudom. Az Appelplatzon azonban nem ezzel foglalkoztam. Csak gyűlölködtem, és igyekeztem elbújni, hogy ne vegyenek észre. Most, hogy emlékeimről beszélek, egy magyarországi Holokauszttal foglalkozó történész kérésére írom mindezt. Azt javasolta, hogy a teljesség kedvéért a cigányok sorsáról is tegyek említést, hiszen a nácik őket is hasonló sorsra szánták, mint minket. De elutasítottam a kérését. Egyrészt, mert nem létezik egyetlen, általános cigány identitás; én a cigányok közül a szadista blokkfelügyelőkről beszéltem. Másrészt, a birkenaui cigányokat nem Magyarországról deportálták, hanem a német és osztrák hazájukból gyűjtötték össze. Végül pedig, ami számomra a legfontosabb: azokat a cigányokat, gyermekeiket és asszonyaikat két hónappal később ugyanúgy gázkamrába hurcolták, mint a mi közösségünket. Sorstársak voltunk.
Szeretném megosztani veletek egy másik élményemet, amely szorosan összefonódik azzal az egy évvel, amit a megsemmisítő- és kényszermunka-táborokban töltöttem. Emlékeim mind a mai napig kísértenek, és különös fényben tüntetik fel a lágerlakók morális tartását. Úgy vélem, csak az képes valóban megérteni a körülményeinket, aki maga is átélte azt a keserűséget, ami formálta a moralitásunkat. Gyűlölettel néztem lengyel-zsidó kápóink kegyetlenségét, és szánalommal figyeltem a mellettem szorongó társamat, aki a megpróbáltatások hatására elvesztette az emberi méltóságát. A saját, mindössze néhány hónapos lágertapasztalatom és éretlen kamaszkori nézőpontom alapján próbáltam ítéletet mondani azokról, akik hosszú éveket töltöttek lengyel gettókban és német megsemmisítőtáborokban. Az ilyesfajta gyűlölet azonban mindig kölcsönös, és a fájdalom, amit átélünk, mélyebb összefonódásokat teremt közöttünk.
A Gross Rosen KZ-hoz tartozó munkatáborok közül csupán két helyszín, Schotterwerk és Dörnhaut, vált számomra ismerőssé, hiszen közvetlen tapasztalataim itt gyűltek össze. A szomszédos táborokban élőkkel fenntartott kapcsolataink révén azonban már Sziléziában is körvonalazódott előttünk, hogyan zajlott a túlélésért folytatott küzdelem a táborok falai között. Az, hogy erről sokan hallgatnak, érthető, hiszen a fájdalmas emlékek mély nyomot hagytak mindannyiunkban. Ahol lengyel zsidók irányították a tábor életét, ott a magyar zsidók számára a túlélés esélye még kedvezőtlenebb volt. Ezzel szemben Dörnhauban a magyar zsidók közül sokan jutottak a "láger-arisztokrácia" elit pozícióiba, míg a lengyelek hátrányos helyzetbe kerültek. Megítélni ezt a helyzetet nem egyszerű feladat, és csak azok tehetik, akik maguk is átélték a borzalmakat. A koncentrációs táborokban eltöltött idő nem csupán a testünket, hanem lelkünket is megviselte. Míg a lengyel zsidók hosszú évek szenvedése után váltak azzá, akiket ott megismertünk, nekünk, sokunknak már öt-hat hónap is elegendő volt ahhoz, hogy a hagyományos értékrendünkből kiábránduljunk. Az ottani tapasztalataim alapján egyre inkább világossá vált számomra, hogy a tábori hierarchia nem ismerett különbséget a különböző nemzetiségek között. A pozsonyi kirakatrendező, Klein Muki, a Lagerkapo Scheffler úr, Sólyom doktor, vagy a máramarosszigeti Lax kápó mindannyian hasonlóan cselekedtek, mint a krakkói vagy łódźi hajcsár-kápóink. Egy különös figura is megmaradt bennem: Somlyó doktor, a kórházláger főorvosa. Ő volt az, aki a szürkületben, a hideg sziléziai novemberben vizes vederből öntözte azokat, akik beteget jelentettek. Ki merte volna vállalni a kockázatot, hogy orvosi vizsgálatra jelentkezzen? Azok, akik mégis megtették, gyakran a gyengélkedők kórtermében végezték, ahol sokan tüdőgyulladásban hunytak el. Az emlékeink, fájdalmunk és a túlélésért folytatott harcunk mind-mind formálták a táborokban eltöltött időszakunkat.
Lax úr történetéről is beszámolok. Édesapámat 1946-ban, a háború utáni számonkérések idején beidézték Kolozsvárra, a Katonai Törvényszék elé. Tanúskodnia kellett a háborús bűnökkel vádolt Lax kápó perében. Ez a máramarosi hentesmester szörnyeteg volt. Bottal ösztökélt gyorsabb munkára. Ebédosztásnál lopta az ételünket. Szadista rohamai voltak, jaj volt annak, akire bármi okból megharagudott. Gyilkolt. Szemtanúja voltam, amikor Dörnhauban, a tábor második emeletén, a fekvőhelyek előterében földre döntött egy embert, kommandóbeli társamat, rúgta, taposta, amíg az a helyszínen bele nem halt.
Apám a bíróság elé lépett, és kérvényezte, hogy vallomása előtt lehetőséget kapjon egy nyilatkozat felolvasására.
Szeretném kifejezni a hálámat Lax úrnak, aki több alkalommal is bőkezűen megajándékozta a gyermekeket, köztük az én fiamat is friss kenyérrel és ízletes levessel. A törődése talán életeket mentett meg, és jelentős támogatást nyújtott a túlélésükhöz.
Ez valóban így történt. Mert őszintén szerette és támogatta a gyerekeket. Ezt mindenképpen el kellett mondani. A fentiek után pedig eskü alatt vallotta be, hogy hogyan bántalmazta és gyilkolta meg az embereket. Lax kápót 12 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tudom, mennyi időt töltött le, hiszen Romániában ez kiszámíthatatlan.
Beszámolhatok egy másik, hasonló élményemről is. Tíz évvel a felszabadulás után egykori lágertársam, akit csak Sch.-ként említek a gyermekeire és unokáira való tekintettel, keresett meg. Kérte, hogy tanúskodjam mellette, miszerint szanitécként emberségesen végezte a munkáját. Nehéz helyzetbe került, mert mint állította, egykori társai rágalmazzák őt. Megmondtam neki, hogy örüljön, hogy nem fordulok bírósághoz, és nem teszek feljelentést. Nem valami humanitárius indíttatásból, hanem mert véleményem szerint a lágereket kívülről nem ismerő bíróság nem jogosult ítélkezni a mi viselt dolgainkról. Sch. szanitéc a földszinten lévő haldoklókat ápolta. Mielőtt a hulla-kommandó tagjai elvitték volna a priccsek elé kifektetett holttesteket, kötelessége volt megvizsgálni, van-e a szájukban arany fogkorona vagy híd. Ha igen, azt ki kellett törni. Az aranyra szüksége volt a Lagerführernak és az SS őröknek, de a Häftling-hóhéraink is lecsíptek belőle, beleértve a Lagerältestert, Lagerkapót és a különböző pozíciókban lévőket, így a szanitécot is. Sch. praktikus ember lévén, egyszerűsítette a feladatát. Mivel nehéz volt a merev hullák száját kifeszíteni, és kitörni a hidat vagy koronát, ezért a még élőkkel, az élő-halottakkal végezte ugyanezt.
"Valaha mi is emberek voltunk", de a fasizmus mindent elkövetett, hogy az emberségünk legapróbb morzsáit is eltüntesse. Néha sajnos sikerült neki. Az itt elhangzottakat talán jobb lenne elfelejteni. Valójában nem is értem, hogyan jutott mindez eszembe. Talán azok, akik elfojtják magukban az emlékeket, akik évtizedeken át hallgatnak – ezzel tiltakoznak az ilyen emlékek ellen?
A Birkenau-ból való menekülés története egy olyan drámai esemény, amely a második világháború sötét időszaka alatt zajlott. Az emberi elszántság és a szabadság iránti vágy megtestesítője, akiknek sikerült megtörniük a láthatatlan láncokat, amelyek a halál táborába vezették őket. A szürke, rideg falak mögött, ahol a remény tűnt el, egy csoport bátor lélek összefogott, hogy megálmodja a szabad életet. Az éjszaka sötétje alatt, miközben a csillagok fénye a távolban pislákolt, titkos terveket szőttek, és minden egyes lépésüket körültekintően megfontolták. Az elhatározásuk sziklaszilárd volt: mindenáron el kell hagyniuk ezt a helyet, ahol az emberi méltóságot semmibe vették. Az út tele volt veszéllyel, de a túlélés iránti vágy minden akadályt legyőzött. Az éltető erő a barátság és a közös cél volt, amely hajtotta őket. A menekülőknek nemcsak az ellenséggel kellett megküzdeniük, hanem saját félelmeikkel és a kétségbeesésre hajlamosító környezettel is. A szabadság hajnalán, amikor végre elhagyták Birkenau kapuit, a szívükben a remény és a félelem keveredett. Tudták, hogy a világ odakint nem könnyű, de a legfontosabb, hogy életben maradtak, és hogy a jövőjük újra a saját kezükben van. A menekülésük nem csupán fizikai tett volt, hanem egy szimbólum is: az emberi szellem erejének győzelme a legnagyobb sötétség felett.
...Links um. Tehetetlenül néztem az auschwitzi rakodó rámpán, hogyan nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon. Links um, lépés előre... most már mi lépdeltünk a pallóhoz, be a vagon sötétjébe. Amorf tömeg, gyurma préselődött a vagon sötét gyomrába. Tudtuk: Birkenaunál rosszabb nem lehet. Elszakítottak apámtól, csak erre gondoltam. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig gondolkodtam. A vagonba felszállt egy német katona is, zsámolyt adtak be neki, leült a vagon közepére, fegyverét lába közé fogta, és ránk parancsolt, húzódjunk hátrébb. Nem kellett erőltetnie. Bőrig ázva, egymáshoz bújva, didergő testünket a másik kigőzölgéséből melegítve, lábon állva aludtuk át a hosszú utazást.
Hangos kiabálásra ébredtem. A vonat megállt, a katona határozott mozdulattal félretolta a vagon ajtaját. A vezényszavakat, mint valami ritmikus zene, pattogva zúdították ránk, és parancsra kiszorítottak a vagonból. Sorakozó, számlálás. Kábultan próbáltam összerakni, hol is vagyok, mi történik velünk. A nap ragyogó fénye átsütött a lankás dombhát felett, a búzatáblák aranylóan hullámzottak a szélben. A háttérben egy bakterház állt, mellette két pár sín, és öt vagon, ennyi maradt a vonatból. A többi már továbbindult. A vagonokból kiömlő emberáradatot elirányították a domboldalra vezető úton. Tíz perc sem telt el, és egy kanyarnál feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor, amelynek zöldre festett, kör alakú házikói voltak. Mintha fából vagy préselt lemezből készültek volna, úgy tűnt, hogy legalább harminc darab állt ott. Két szabályos barakk is megjelent mellettük, faépületek, akárcsak Birkenau képe élénken él még az emlékeimben.
Az első pillanatban, ahogy ránéztünk, világossá vált, hogy itt minden új és ismeretlen. A házikók zömében még senki sem lakott. Átszámoltak minket, majd sapkáinkat levéve (Mützen ab!), bevonultunk a kis Appelplatzra, amit már ismertünk Birkenauból. Egy feszes tartású tiszt lépett ki a barakkból, arcának jobb oldalán vágott seb éktelenkedett, kezében pedig lovaglópálca: ő volt Oberscharführer Weingartner, akit a "Vágottpofájú" néven emlegettek. Az őr, aki kísért minket, jelentett neki, az SS parolis tiszt pedig valamilyen utasítást adott a mögötte álló őrmesternek. Az őrmester egy dobozt vett elő, és nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat osztott szét a foglyok között. Mindegyiken ötjegyű szám szerepelt. Az enyémen 43083 volt. Valaki felbukkant, aki magyarul és szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó utasításait. "Mindenki tanulja meg a sorszámát németül - ezentúl ez lesz a nevünk. Így kell jelentkeznünk. Ich melde Gehorzam, Häftling Nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig." Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab. A próbát azonnal ki is vetették. A sorban állóknak egyenként, magasra emelt jobb karral kellett megismételniük a számukat és státuszukat. Ekkor tudtam meg, hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes számmal ott van, velünk van az apám. Én már tudtam róla, de ő még nem, csak amikor rám került a sor. Ahogyan azt a román líceumban tanultam, a himnusz éneklése alatt, lazán emeltem fel a karomat. Ich melde Gehorzam... De nem jutottam el a számokig. Éles fájdalom hasított a koponyámba a lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt valamit mondott, nem dühösen, inkább oktató hangon - amit a mögötte álló tolmács azonnal magyarra fordított. "Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonütlek." A fejbőröm megrepedt, homlokomból csordult a vér, de én hangosan jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt maradtunk. Schotterwerkében, a munkatáborban így indult szerencsésen az életünk.
