Marton Krisztián: Ez az élet és a halál határvonalán álló kérdés! - Könyves magazin Az életünk során számos olyan helyzettel találkozunk, amelyek éles döntések elé állítanak minket. Krisztián írása éppen ezekről a dilemmákról szól, ahol a választásaink s

Vannak olyan tárgyak, amelyek messze túlmutatnak önmagukon. Nem csupán emlékek tárházai – ők maguk is részesei életünk történetének. Kötődünk hozzájuk, hiszen egy-egy korszak szimbólumai, amelyek ott voltak mellettünk a nehéz időkben, vagy éppen egy szeretett személy ajándékai, aki már nincs közöttünk. Vagy talán éppen bennük találtunk magunkra, amikor másutt elveszettnek éreztük magunkat. Egy-egy tárgy lehet a támaszunk, egy térkép, ami az utat mutatja, menedék a viharos napokon – és néha újrakezdés lehetősége. De néha, a legváratlanabb pillanatokban, ezek a fontos kincsek eltűnnek, elvesznek, vagy más kezekbe kerülnek. Mi ilyenkor a teendőnk? Mindenáron vissza szeretnénk szerezni őket, hiszen a jelentésük felbecsülhetetlen. Ez a tárgymentés folyamata. És ez az, ami idén új történeteket ihlet a Volvóval. Marton Krisztián novellájában e titkok és érzelmek mélységeit fedezhetjük fel.

Komolyan mondom, teljesen kiborulok, ha nem akadunk rá sürgősen, miközben anyu már a gyerekszobám közepén áll, térdig a ruhák között, amiket a szekrényből a földre hánytunk. Esküszöm, nemrég láttam azt a pólót, és anyu, mint aki nem is érzi a helyzet súlyát, próbálja menteni a bőrét, turkálva a ruhahalom tetején. Olyan, mintha nem is lenne tisztában azzal, hogy most éppen élet-halál kérdés, hogy sikerül-e rátalálnunk a nagybátyám Nirvana pólójára.

Az ágy alatt sincs, de tudom, hogy mi a helyzet. Ahogy kúszom ki onnan, olyan vagyok, mint egy autószerelő a filmekben, aki éppen a legfrissebb információt próbálja átadni. Anyu, mintha csak tesztelné a vizeket, figyelmesen nézi, hogy megérte-e ez a "nagy felhajtás", de ahogy belenézek a dühös, elárult szemembe, elhallgat. Azt akarod mondani, hogy kidobtad? kérdezem, és látom, ahogy a szemei sunyin jobbra-balra mozognak, a szívem pedig a torkomban dobog. Azonnal repülősót szeretnék! "Nem dobtam ki," mondja, vagy talán csak füllenti magát, "csak emlékeztettelek, hogy bizony csupa lyuk volt." Nem akarom őt felvilágosítani arról, hogy épp ez a lényeg: minden egyes lyuknak megvan a maga története azon a Nirvana pólón, amit a nagybátyám, Peti még Kurt Cobain életében szerzett be.

A feleségét egy koncerten ismerte meg, de nem a Nirvana buliján, hanem a Kispál és a Borz fellépésén. Akkoriban még simán át lehetett surranni a Szigetre, és ők is így tettek, hogy a zene varázsában találkozhassanak.

Abban a pillanatban, amikor a maltert keverte a háza alapzatához, és először a hitelügyintézővel telefonált, már nyilvánvaló volt, hogy a pólója varázsereje segítette őt a helyes döntés meghozatalában. Az utolsó pillanatban, amikor a szívében megfogalmazódott a kétely, hogy talán mégsem annyira előnyös az a devizahitel, a pólója hangosan figyelmeztette őt. És arról ne is beszéljünk, hogy ugyanezt a pólót viselte, amikor elaludt a párizsi hotelben, így lemaradt az Eagles of Death Metal koncertjéről a Bataclanban. Csak véletlen lenne? Aligha!

A póló évek óta hű társunk, folyamatosan váltogatjuk egymás között. Először akkor adta nekem, amikor a gimis felvételire készültem, és a varázsa bejött, hiszen felvettek! Azóta végigkísért a nyelvvizsgámon, az érettségin, sőt, még a színművészeti felvételin is ott lapult a béna szabású fehér ingem alatt. Minden sikerem mögött ott állt ő, mint egy talisman. Most viszont újra szüksége van rá, mert egy kereszteződésnél egy robogó elgázolta, és három nappal, valamint két életmentő műtéttel később még mindig eszméletlenül fekszik az intenzív osztályon. Szóval, kérlek, anyu előtt imára kulcsolom a kezeim, és remélem, hogy emlékszel, hol maradt az a póló, ahol legutóbb láttam. Az a hely változatlan, mindig ott alszom, amikor itthon vagyok, és távozásom után csendes eleganciával várja, hogy anyu egyszer végre kimossa az ágyneművel együtt.

Azt hiszem, anyu levegővételének ritmusa olyan bizonytalan, mint amikor Horvátországban arra a pillanatra ébredt, hogy talán mégis egy fizetős parkolóban álltunk egész nap – nos, éppen itt a piacon adtam el valamit. Az emlékkép élesedik, és a szemei tágra nyílnak, ahogy a kép egyre tisztábbá válik: igen, eladtam Asterixnek! Hihetetlen, csóválom a fejem, de most nincs időm sem moralizálni, sem pedig Asterix becenevének eredetéről faggatni; sokkal sürgetőbb dolgok várnak ránk!

A műszerfalat nézem az anyósülésről, anyu 49-el hajt főúton. Lassabban nem lehetne?, durcáskodom, de anyuról lepattan a gépkocsivezető gyakorlatait érő bármilyen kritika, mint mindig. Fő a biztonság, mondja anélkül, hogy levenné a szemét az útról, én pedig megjegyzem, hogy konkrétan veszélyes ennyire lassan menni, mert ha valaki a megengedett kilencvennel halad ezen az úton, belénk jöhet hátulról. Ezen az úton most csak mi jövünk, kisfiam, zárja le a témát.

Asterix, ez a kis termetű, bajuszos hentes, egyáltalán nem találja különösnek, hogy hirtelen meglátogatjuk őt.

Zserbóval és pálinkával próbál minket becsalogatni a házba, de anyu, kicsit zavartan, igyekszik finoman terelni a szót. "Jaj, annyira ciki ez az egész, ne haragudjon, tényleg kényelmetlen, és butaságnak tűnhet, de..." - mondja, majd hirtelen felmerül, hogy vissza kéne kérnünk azt a Nirvana pólót. Átveszem a szót anyutól, mert érzem, hogy ez fontos. Nirvana pólót? - kérdezi Asterix, a homlokát ráncolva, mintha nem értené, miről beszélünk. Talán már észrevette a póló varázserejét, hiszen a piacról hazafelé ott lapult a táskájában, amikor végre szerencséje lett a Totón, és most mindent megtenne, hogy megőrizze ezt az új kabalát. Eltervezem, hogy végül is bemegyünk zserbózni, anyu iszik vele egy felest, én pedig addig átkutatom a hálót és a fürdőt, de Asterix hirtelen a fejéhez kap: "Ja, az a lyukas rongy?!" Anyu izgatottan rávágja, hogy pontosan az, majd próbálja finoman kezelni a helyzetet, és kevésbé lelkesedve megerősíti, hogy ugyanarról a dologról beszélnek. "Visszakaphatjuk?" - kérdezem, mire Asterix közli, hogy ő visszaadná, de már kidobta. Anyu megköszöni a segítségét, és már indulna, de én nem hagyom annyiban, faggatni kezdem Asterixet, hogy hova dobta ki. "Hát ki?" - válaszolja, mintha ez elegendő információ lenne. "Ide, a kukába?" - kérdezem. "Nem ide," - nevetgél, mintha azt kérdeztem volna, hogy itt szokta-e elvégezni a dolgát. "A ruhakonténerbe a bolt mellett," - mondja.

Anyu tartja a ruhakonténer nyílását, próbálok bevilágítani a telefonom vakujával, és felmérem a nyílás dimenzióit. Oké, dugom ki a fejem a nyílásból, mondom mi lesz. Ha tartod addig, amíg valahogy felmászom a lapátra, szerintem beférek. Megkeresem, aztán kopogok, vagy nem is kell becsukni, tartod, amíg megtalálom, aztán kimászom. Anyu szófogadón biccent, és vagy öt percig elszántan próbálkozom, de hiába. Bezzeg, ha rajtam lenne a póló...

Éjjel nyugtalanul forgolódom, mikor egyszercsak huppanást hallok a padlószőnyegen. Egy könyv esett le a polcról. Kimászom az ágyból, hogy visszategyem. Joan Didion - A mágikus gondolatok éve. Megnyúlik az arcom: mivan?!, ez a könyv arról az évről szól, amikor meghalt a férje és a lánya, és irracionális gondolatokba, rituálékba kapaszkodott a gyászban. Ez egy jel? Látom pont a lényeg nem ment át, szólal meg egy női hang a szobám sarkából, felkapcsolom az éjjeli lámpát, és egy filigrán sziluett elevenné válik, ahogy belép a fényébe.

Elképedve nézek rád: Joan Didion? A barátaimnak csak "Joan", de neked mindenképp Joan Didion.

Joan Didion leül az íróasztalomra, és fáradt sóhajjal nyújtja a kezét a könyvéért. Odaadom neki.

A legválogatottabb semmiségekbe láttam bele üzenetet, jóslatot, jelentést. Egy éven át, sőt még tovább. De hadd kérdezzek valamit, Marton-Gosling Krisztián. Milyen elfuserált világ lenne az, amiben azon múlik a kapcsolatod jövője, hogy átérsz-e a zebrán, mielőtt pirosra vált a lámpa? Amiben a rádióban soron következő dal dönti el, hogy mi vár rád. Vagy amiben egy pólón múlik, hogy valaki túlel-e egy autóbalesetet.

Nyelek egyet, Joan Didion leteszi a könyvet és rám néz. Nem lehet esetleg, de tényleg csak kérdezem, hogy valójában minden mindegy és véletlenszerű és kaotikus, az összefüggések csupán utólag fabrikált narratívák, illúziók, és csak segítenek elviselni, hogy milyen kevés kontrollunk van az események felett? Nem lehet, hogy ezt a pólót csak te ruháztad fel - pardon a szóviccért - ennyi jelentéssel?

Kipattan a szemem a kutyaugatásra. Reggel van. Az íróasztal fölötti könyvespolcra nézek, és ott a Joan Didion könyv a helyén.

Kidörzsölöm a szemem sarkában megbújó álommaradványokat, és kábán kisétálok a konyhába egy bögre kávéért. Anyu szikrázó mosollyal fordul felém a tűzhely mellett, és a tekintetét a konyhaasztalra irányítja. Ott fekszik a Nirvana póló. El sem hiszem, hogy látom: hogyhogy? Azt hittem, eladtam! Anyu már kezdi is a magyarázatot, hogy biztosan csak belezavarodtam, és tisztán emlékszem, hogy Asterix felpróbálta, de végül nem ő kapta, hanem egy kosaras mezt. Tökéletesen élénken idézem fel, ahogy mutatja, hogy pattogtatja majd a labdát abban a meztben. – De hol is volt? – kérdezem. – Beesett a mosógép mögé – válaszolja. Bólogatok, de az örömöm inkább csak üres frázis, amikor kérdi, hogy nem örülök-e. Megnyugtatom, hogy természetesen, de valójában teljesen mindegy, és visszaböfögöm neki Joan (Didion) szavait, miszerint az egész világ egy hatalmas káosz, és semmi kontrollunk nincs a dolgok felett, ezért ragaszkodunk a tárgyakhoz. De tudom, hogy ez a póló nem fogja megmenteni Petit. Anyu próbálja követni a gondolataimat, de ekkor megcsörren a telefonja, és elnézést kér. Pár percen belül sikkantás hallatszik, és anyu visszatér, hogy közölje: a kórházból hívtak. Peti magához tért.