Mező Gábor: Megkapja a pénzt. Zsebre vágja a bankjegyeket. Majd elindul az ünnepség helyszínére. Aztán egy könnyed mozdulattal leül az asztalra – Mandiner.

Korunk hőse. Belép a sorozat világába. Anyagi juttatást kap érte. Elveszi a pénzt. Részt vesz az ünnepségen. Aztán kényelmesen letelepszik az asztalra. Sőt, még külön meg is ünneplik a teljesítményét.

Nem érdekli, hogy ezzel mekkora kellemetlenséget okoz a teljes stábnak. A színésznőket és színészeket, a rendezőt, a sminkmestert, a díszletmestert, mindazokat, akik hónapok vagy akár évek óta dolgoznak ezen a projekten. Neki mindez nem számít; a lényeg, hogy a bolsevikok szellemében felhívja magára a figyelmet. Meg kell mutatnia, hogy ő valóban szabad. De ahelyett, hogy megvárná a bemutatót, és utána osztaná meg a sajtó "szabadabbik" felével a bánatát, miszerint őt jobban elnyomják, mint a Gyalog galopp napszámását, inkább az ünnepségen, a legrosszabb pillanatban kezdi el a tüntetést. Olyan ez, mint amikor a rendező elvtárs régen megafonnal lépett be egy kollégája darabjára, hogy harsányan megzavarja az előadást. Az ő színpadán most mindez ismétlődik, a figyelem középpontjába kerülve.

A legviccesebb, hogy a hölgy elmondja, hogy azért tette, mert nem kapnak támogatást. Bár ő ugye szerzői szerepet kapott az egyik legkomolyabb sorozatban. Gondolom, nem aprópénzért dolgozott. Aztán persze kiszállt.

És ezután nem tűnik el nyomtalanul. Nem kapja el hirtelen a pénzt, majd távozik csendben. Nem. Besétál a reflektorfény közepébe, hunyorogva néz körbe, és ügyesen, a háttérben megbújva elhintázza a padlót.

És csodálkozik, hogy nem kapott támogatást... Pedig, ha kapnak a férjével! Akkor azon a bemutatón együtt üríthettek volna az asztal közepére. Bolsevik módra. Elegánsan."