Négy különböző szoba, négy különböző család - a "fecskék" reménysugarat visznek Csenyétére, Magyarország legnagyobb szegénységben élő falujába.

"Csak egy pici" - feleli a 26 éves Tamás, amikor rákérdezek, mekkora lakásban élnek. Ő és négyfős családja az ország legszegényebb településén, Csenyétén lakik, amely Borsod vármegyében található. Ez a kis zsákfalu teljes lakossága roma etnikumú, és mindössze 72 ingatlan található benne. Az épületek körülbelül 60 százaléka komfort nélküli, s az állapotuk nagyon aggasztó.

"Úgy kell elképzelni, hogy egy 60-70 négyzetméteres ház négyfelé van vágva, és négy család lakja" - veszi át a szót Madár György, a Máltai Szeretetszolgálat csenyétei lakhatási programjának munkatársa.

A múlt század elején, 1900-as években épült parasztházak szerkezeti elemei mára jelentős mértékben meggyengültek. Számos épületet lebontottak vagy elhordtak, azonban az utóbbi években kialakult egy elkötelezett közösség, amelynek tagjai elhatározták, hogy megóvják azokat a házakat, amelyekben élnek.

A helyi lakosok olyan hagyományos kézműves technikákat sajátítottak el, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy a környezetükben fellelhető anyagokat és minimális eszközöket felhasználva megőrizzék és felújítsák otthonaik állapotát.

Kicsit izgultam, mert ilyet még sosem csináltam korábban, de összefogtunk, és hamar rájöttünk, hogy nem is olyan bonyolult a dolog. Legjobban az foglalkoztatott, hogyan tudjuk megoldani, hogy a vályog stabilan maradjon a falon. Szívvel-lélekkel támogattak minket, hogy mindannyian elsajátíthassuk ezt a tudást. Ha valakinek nincs más szakmája, akkor egy vályogházat simán felújíthatunk, vagy akár egy kemencét is építhetünk – meséli Tamás, aki a képzés végeztével már a lakásbővítés lehetőségein töri a fejét. Hétfő reggel van, és neki is indulnia kell, hiszen a munkanapja már elkezdődött; a Szeretetszolgálatnál dolgozik közfoglalkoztatás keretében.

A Felzárkózó települések program keretében 2020-ban indult el a házak állapotának részletes felmérése a településen. Ezt követően folyamatosan dolgoztak a veszélyhelyzetek kezelésén, valamint a lakások komfortfokozatának javításán. A felmerült összetett problémákra válaszul másfél éve egy külön csapat tevékenykedik a lakhatási nehézségek megoldásán, még intenzívebben. A 72 ingatlan állapotát alaposan felmérték, és rangsorolták aszerint, hogy hol van sürgős beavatkozásra szükség, és hol lehet elhalasztani a munkálatokat.

"Első körben a tetők állapotát mértük fel. Az állagmegóvás második részéhez nyújt hasznos tudást ez a képzés, hiszen 80 százalékban vályogépületekről beszélünk. Az volt a cél, hogy olyan tudást szerezzen a közösség, aminek segítségével a lakók önkéntesen nemcsak a saját otthonuknál, de más házaknál is segíthetnek, akár munkát is tudnak vállalni a környéken" - fogalmaz Madár György.

Végül Csenyétéről 19-en vettek részt a képzésen, illetve Baktakékről és Taktabájról is csatlakoztak hozzájuk páran. Fiataloktól az idősekig, nők és férfiak vegyesen, régen ugyanis a házaknál a javítási munkákat az asszonyok végezték. Összesen 23-an kaptak tanúsítványt. Az alapokat megtanulták: hogyha ott van a föld, az agyag a kertükben, hogyan kell azt homokkal, és szalmával összekeverni. Az építőanyag nyolcvan százaléka ugyanis helyben van.

"Nekik óriási segítség, hogy nem a tüzéptelepre kell menni, mert nem tudnák megfizetni az alapanyagokat. De ha úgy alakul, a hiányzó alapanyagok beszerzésében segítjük őket.

Amikor a családok összefognak és közösen, kalákában dolgoznak, egymásra támaszkodva, házról házra járva, képesek megvalósítani ezt a célt.

Ez a koncepció. Azóta észlelem, hogy sokan, akik csupán külső szemlélőként figyelték a képzést, megpróbálják otthon összeilleszteni a falrészeket. Amennyiben nem tudják megfelelően eltalálni az építőanyagok arányait, felhívják a képzés résztvevőit, hogy útmutatást kérjenek arról, hol hibáztak" - osztja meg tapasztalatait Madár György.

"Csenyétéről nagyon nehéz a kitörés. A férfiak, ha tudnak, Pest irányába mennek vasipari munkákba, vagy a közelbe más alkalmi munkára, például fűkaszálni. Ezért az elején féltünk, hogy nem fogy-e el a lelkesedésük. Ingerszegény a közeg, ritkán van ilyen lehetőségük, mint a mostani, és ritkán kapnak pozitív megerősítést vagy dicsérő szót. Most ezt megkapták a képzésen. Ez szárnyakat adott nekik" - foglalja össze.

A dicsérő szavakat a Fecskefészek Otthonom szakértői, Józsa Fruzsina és férje, Barcsa Tamás kapták, akik május végén öt napon át vezették a tanfolyamot. A Fecskefészek Otthonom egyesület célja, hogy népszerűsítse az őseink által használt hagyományos építési technikákat. Az ötlet Fruzsina kreatív elméjéből született, és azóta egy felnőttképzési intézménnyé fejlődött, ahol a résztvevők mélyebb betekintést nyerhetnek a múlt értékeibe.

Az építészet világa mindig is lenyűgözött, hiszen nem csupán épületek és struktúrák tervezéséről van szó, hanem az emberi élet és kultúra szerves részét képező művészetről is. A modern építészet folyamatosan kihívások elé állítja a tervezőket, akiknek nemcsak esztétikai szempontokat kell figyelembe venniük, hanem a fenntarthatóságot, a funkcionalitást és a közösségi igényeket is. Az épületek nemcsak a tér fizikai formáját határozzák meg, hanem a benne élők életstílusát és közérzetét is befolyásolják. Az építészet tehát egy olyan nyelv, amely a formákon, anyagokon és színeken keresztül mesél el történeteket, tükrözve a társadalom változásait és értékeit.

A Fecskefészek Otthonom jelszava a "természetesen". Olyan technikákat oktatnak, amiket helyben található építési anyagokkal - vályog, kő, fa, tégla - is alkalmazni lehet. Az építészet van fókuszban, de ehhez kapcsolódóan sok mindennel foglalkoznak: az állattartástól a növénytermesztésen át a kézműves mesterségekig. Fontos számukra a szemléletformálás, illetve ökológiailábnyom-csökkentésre tanítják az érdeklődőket. A képzéseken felül épületdiagnosztika és tanácsadás is a munkájuk része. Józsa Fruzsina egy részletes vályogház-felújítási és -karbantartási szakkönyvet is írt a tanulni vágyóknak. Missziójuk megmenteni az ősi tudást, és mai modern formába csomagolva átadni azt.

Korábban Vas vármegye festői tanyáján éltek, ám az utóbbi fél évben Erdély varázslatos tájain, Székelyvarságon találták meg otthonukat. Egy nap váratlanul érkezett a felkérés, hogy vállalnák-e egy képzés lebonyolítását Csenyétén. Azonnal igent mondtak, és ahogy később mesélték, a szervezet munkatársai igyekeztek előre felkészíteni őket arra, hogy milyen körülmények várják őket a zsákfaluban, különös figyelmet fordítva a házak állapotára. Ennek ellenére számos meglepetés érte őket, amelyek még inkább színesítették az élményeiket.

"Teljesen sokkoló és megdöbbentő élmény volt, amit láttunk. Az emberek életveszélyes körülmények között laknak. El sem tudjuk képzelni, hogy ezek az épületek még mindig állnak" - meséli Fruzsina, emlékezve az első pillanatokra. Az épületek áttekintése után döntöttek arról, hogy melyik család ingatlanán tarthatják meg a képzést. Ekkor találkoztak először a helyiekkel. Fruzsina szerint érthető, hogy voltak, akik óvatosan fogadták őket, de sokan nyitott szívvel és jókedvvel csatlakoztak a programhoz.

"Előre figyelmeztettek minket, hogy az érdeklődés valószínűleg csökkenni fog: elképzelhető, hogy a második napon a résztvevők fele is hiányozni fog, ám a valóság éppen az ellenkezőjét bizonyította: az utolsó nap is teljes létszámmal zajlott."

"Ha valakinek közbejött valami, és csak délután egy órakor tért vissza a faluba, már fél kettőkor ott ült a képzésen" - magyarázza Barcsa Tamás.

Milyen ismereteket kaptak a jelentkezők? Nem arra összpontosítottak, hogy miként lehet egy vályogházat a semmiből felépíteni, hanem sokkal inkább az épületek megóvására és a már meglévő hibák kijavítására helyezték a hangsúlyt. Kiemelt jelentőséget tulajdonítottak az állapotfelmérési ismeretek oktatásának, hogy a csenyétei lakosok képesek legyenek azonosítani, hol és mikor szükséges beavatkozni.

A vályog építőanyaga három alapvető összetevőből áll: az agyag, a törek és a homok, melyek arányainak variálása kulcsfontosságú. "Ezek a hagyományos házak nem véletlenül éppen ott találhatók, ahol. A régi vályogépületek esetében általában 500 méteren belül található a vízforrás, ami legtöbbször a kert végén helyezkedik el. Az, hogy a tetőcserepeket Németországból hozzák, száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt" – osztja meg gondolatait Barcsa Tamás.

"Az ott meglévő problémákra igyekeztünk gyógyírt nyújtani a képzéssel. Megfigyeltük, hogy mik a szokványos hibák, amik nagyjából minden házon megvannak. Az épületek statikai állapota kritikus volt, ezért nagy hangsúlyt fektettünk arra a képzésen, hogyan kell megállapítani, hogy egy tartószerkezet mennyire állékony, mennyire nem.

Az áthidalásokat, a födémgerendákat szó szerint a Szentlélek tartotta. Olyan technikát oktattunk nekik, amivel helyi anyagokból vagy a ház saját anyagával javítottuk vissza a falrészleteket, amiket az eső lemállasztott.

Azt is megtanítottuk, hogyan találják meg a megfelelő agyagot" - részletezi Fruzsina.

Az elméletek és a gyakorlatok nagy részét Fruzsina oktatta, Tamás az egyéneknek segített a személyre szabott fejlesztésben. A falvastagságnak sok esetben a fele is hiányzott, ezért az úgynevezett visszahízlalásokat tanították a csenyéteieknek. Ezen kívül az áthidaló gerendák beépítését, tapasztásokat, nagyolást, simítást és végül a meszelést. Minden egyes fázist mindenki addig gyakorolt, míg el nem sajátította. Az egyik esős napon mindenki beszélhetett a saját ingatlanjáról, kapott ötleteket, hogyan védheti meg a házát.