Pál István Szalonna „Nem faragjuk otthon egymás szobrát” című műve egy különleges zenei és kulturális élményt kínál. A dal nem csupán a hagyományos népzene elemeit ötvözi, hanem mély érzelmi tartalommal is bír. A szöveg különleges hangulatot teremt, amely

Pál István Szalonna egy különleges néptáncbemutatóra és zenekara jubileumi ünnepségére készül. Számára éppolyan fontos, hogy a muzsikájával mosolyt csaljon az angol királyi család tagjainak arcára, mint az, hogy a kis szatmári falvak mulatságain boldogságot csempésszen a gyerekek életébe. Töretlen életkedve, humorérzéke és szerénysége mind otthonról ered. Legnagyobb vágya pedig az, hogy egyszer majd utódainak átadhassa mindazt a zenében fellelt kincset és élményt, amit ő maga is megtapasztalt és megteremtett.

A Magyar Állami Népi Együttes legújabb táncjátéka, a Táncbokréta, különleges élményt ígér, hiszen az anyaország gazdag népszokásait eleveníti meg, különböző felekezetek liturgiáira építve. Az előadásban a hagyományok és a modern kifejezésmód találkozik, miközben a közönség betekintést nyer a magyar kultúra sokszínűségébe. Mint ötletgazda, büszkén segítem a kreatív folyamatot, hogy a múlt értékei új formában születhessenek újjá. Készülj fel egy felejthetetlen utazásra a tánc világában!

Az ötletek szikrázása közepette úgy döntöttünk, hogy új irányt veszünk a kortárs táncszínházban. Misi (Mihályi Gábor, a MÁNE vezetője - a szerk.) munkássága inspirálóan hatott ránk, és mivel néptáncosok és népzenészek vagyunk, ez a hagyományaink szilárd alapját képezi. Most egy különleges, határokon átívelő műsoron dolgozunk, amely Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Vajdaság táncait és zenéit öleli fel. Régen mutattunk be nagy szoknyás táncokat, és most ismét elérkezett az idő, hogy ezeket a hagyományokat életre keltsük. Kihívás számomra az a zenei ív megalkotása, amely képes összeolvasztani a szakrális-egyházi dallamokat a református és katolikus motívumokkal. Célunk, hogy feltárjuk, hogyan élik meg a falusi, hívő emberek a mulatságok és az istentiszteletek közötti látszólagos ellentmondásos dinamikát. Az ilyen kihívások mindig is vonzottak, mert lehetőséget adnak arra, hogy széles spektrumú tevékenységekkel foglalkozhassak. Az archívumok gazdag zenei anyaga révén a régi táncok újra életre kelhetnek. Jelenleg a Kivirágzott keresztfája című táncjátékot próbáljuk, amelyet húsvétkor mutatunk be a Müpában. Izgatottan várom, hogy a közönségnek is átadhassuk ezt az élményt!

A Szalonna bandával idén különleges alkalomra készülünk, hiszen húsz éve lépünk színpadra együtt! E jubileumi évfordulóra számos meglepetéssel várjuk a közönséget. Különleges koncertet tervezünk, ahol a legnagyobb slágereink mellett régi, elfeledett dalainkat is felidézzük. Emellett vendégelőadókkal is készülünk, hogy még színesebb legyen az ünneplés. Szeretnénk megosztani a közönséggel a közös emlékeket, és egy felejthetetlen estével megköszönni a támogatásukat az évek során. Készüljön mindenki, mert ez az évforduló igazán különleges lesz!

Meglátjuk, mi fér bele. Szokásunkhoz híven tanítunk, táboroztatunk, koncerteket szervezünk a bandával, de azt szeretném, ha ebből az alkalomból húsz koncertet tudnánk vállalni. Tízet szórványban, Moldvától Felvidékig, tízet pedig nagyszínpadokon: a tokaji Katlan Fesztiváltól a Müpán át mondjuk a győri nagyszínházig.

A Szalonna becenevet focizás során ragasztották rád '92-ben, és azóta is így szólítanak.

A szalonna iránti szenvedélyem mögött egy érdekes történet áll. Sarudon, az első népzenei táboromban, amikor a zene és a tánc varázsa körülvett minket, hirtelen egy csábító illat terjengett a levegőben. Imádom a focit, de a pálya szélén valami különleges dolog történt: a barátok szalonnát sütöttek, és én nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Minden néhány percben kiszaladtam, hogy egy újabb szeletet kaphassak. Ekkor kapott meg a Széphalmi Zoli a Szalonna becenevet, ami azóta is velem maradt, és az illatok emléke örökre összeköt a táborral.

Nyilatkozataidban folyamatosan kiemelöd, hogy számodra lényegtelen, hol lépsz fel, hiszen bármilyen helyszínen is vagy, mindig a legjobb tudásodat nyújtod.

A zene számomra szent! Nagyon nem szeretem azt a szót, hogy hakni. Ha muzsikálok, nem nézem az órámat, hogy mikor jár már le a dolgom. Akkor is szívből játszom, ha valaki a táncházban jön oda hozzám mulatni fél háromkor, vagy akkor, amikor egy koncertteremben hallgatnak. Az emberek megérzik, hogy szeretem, amit csinálok. Ha egy kisgyerek pördül elém a Pávában, úgy kell éreznie, hogy csak neki muzsikálok, hogy most ő lehet a legboldogabb ember a világon! Ehhez nem kell magamat megerőltetnem, mert ebben nőttem fel. A szüleim ugyanígy, szívvel-lélekkel tanítanak. Kisgyerek koromban, amikor az első táncházban zenéltem, vagy amikor 13 évesen elkezdtem gyerekeket tanítani, azt is fontosnak éreztem. A szabadidőmben hangszereket faragok, hogy nehezebb sorsú gyermekeknek is legyen hegedűjük. Minden, amit teszek, összefügg a hivatásommal, és azzal, hogy úgy gondolom, mindig adni kell.

Benned él a magyarság büszkesége. Kárpátalján prímás vagy pap szerepére szántak, hogy a hagyományok őrzője legyél.

A magyarságtudat sosem volt kényszer a családunkban, csupán természetes módon nőttünk fel benne. Kárpátalján a református identitás és a hovatartozásunkhoz való ragaszkodás a megmaradásunk kulcsa lett. Édesapám elkötelezett volt abban, hogy református iskolába járjak, mivel egész életében két hivatás vonzotta: református pap vagy prímás szeretett volna lenni. Én is szívesen léptem volna ezen az úton. Apu végül szimfonikus karmester lett, és Kijevben vezényelt, de prímás nem lehetett, mert szülőfalunkban a keresztapám irányította a helyi zenekart, református papként pedig a Szovjetunióban nem talált volna elhelyezkedési lehetőséget. Ezért édesapám mindent megtett, hogy nekem esélyt adjon e két hivatás elérésére.

Kivételes humorérzéked van, ami mindig feldobja a hangulatot, és szinte mágnesként vonzza magadhoz az embereket. Nem meglepő, hogy sokan támogattak és segítettek neked az utad során, hiszen a társaság szívében mindig is ott ragyogtál.

Életem során számtalan fordulattal találkoztam, és mindegyik egy-egy különleges kapcsolathoz kötődik. Amikor megszülettem, talán a Jóisten is mosolygott, hiszen annyi csodás embert küldött az utamba. Kárpátaljából, 13-14 évesen Bodrogolasziba kerülve, a református általános iskolában kezdődött el a történetem, majd Debrecen középiskolájában folytatódott, ahol a zene és a tanulás párhuzamosan támogatta egymást. Akár zenéltem, akár barátokkal beszélgettem, vagy az iskolában járkáltam, mindig magam köré vonzottam a közönséget. Közösség formálódott körülöttem, ami igazán különleges élmény volt. Nagy mérföldkő volt az életemben, amikor a Magyar Állami Népi Együtteshez csatlakoztam. Itt, Mihályi Gábor irányítása alatt fejlődtem hivatásos zenészként. Megjártam a ranglétrát a zenekar hátsó sorától kezdve egészen a művészeti vezetői pozícióig. Minden szerepet betöltöttem, ami csak adódott az úton. A Hagyományok Házát, ahol most is otthon érzem magam, védőbástyaként tekintek, hiszen mindenki, akivel itt találkozom, különleges helyet foglal el az életemben.

A táncházmozgalom által indultál el Kárpátaljáról Magyarország felé, ahol olyan neves mesterek irányításával fejlődhettél, mint Kálmán Péter és Blaskó Csaba.

Sok-sok csodálatos muzsikus vett körül, és mindig én voltam a kicsi. Akikkel együtt zenéltem, befogadtak, nevelgettek, és később sem szűnt meg velük a kapcsolatom. Ha fellépni hívtak, soha nem az számított, mennyi pénzt fogok érte kapni, hanem hogy ott lehessek és muzsikálhassak. Ahogy ezek a mesterek, úgy fogadtak be a hagyományőrző falvakban élő idős zenészek is. Odaszegődtem hozzájuk, segítettem a ház körül. Olyan típus vagyok, aki minden helyzetben feltalálja magát. Nagy áttörést jelentett számomra a Magyar Állami Népi Együttessel egy-egy külföldi országban fellépni vagy New York nagy koncerttermeiben játszani. A zenekarommal egyszer Angliába utaztunk, és a királyi család meghívására négyszer muzsikáltunk a Buckingham-palotában és magánrezidenciákon. Aztán egy nappal később már Szamoskéren hegedültem a böllérfesztiválon. És a két világ: a királyi trónterem és a pici szatmári falu disznótoros-fesztiválja közötti távolság ellenére mindkét helyen ugyanolyan lelkesedéssel játszottam. Azt hiszem, ez a dolog lényege számomra. A muzsikám ettől igaz.

Elgondolkodtál azon, hogy a hangszer megszólaltatása mellett a készítése is ugyanolyan izgalmas kihívás lehet. Ebből a vágyból fakadóan nyolc hónapot szántál arra, hogy a hegedűkészítés mesterségébe belekóstolj, így Gulyás Béla hegedűkészítő mester mellett tanulhatsz.

Felfedeztem, hogy a mesterségbeli tudás terén sokkal tapasztaltabbak is léteznek nálam. Ennek ellenére a mai napig néha előveszem a faragó szerszámaimat, és örömmel nézegetem a saját kezem munkáját, a hegedűmet, ami hű társammá vált. Amíg csak létezem, mindig ott fog állni mellettem; büszkén tekintek rá, hiszen valóban jól sikerült. A hegedű készítése nem sétagalopp, az biztos! Az ujjaimat folyamatosan vízhólyagok borították, de az alkotás öröme minden fájdalmat felülírt.

A mindennapjaidat annyira áthatja a zene iránti szenvedély, hogy szinte lehetetlen elképzelni, hogyan találhatnál helyet bármi másnak a mellette.

A Pál családtól, a szüleimtől rendszeresen kapom is a dorgálást: "Fiam, lassíts, mert sosem látunk a térképen! Naptárral kell összehalászni, hogy a sátoros ünnepeken itt legyél." Manapság ez most már azért változott. Na jó, nem sokat. Egyszerű ember vagyok, nem agyalom túl a dolgokat, próbálok természetes módon élni, és arra törekszem, hogy ne bántsak meg senkit, hiszen én sem szeretném, hogy engem megbántsanak. Ez meghatározza az élethez való hozzáállásomat.

2024-ben, miután megkaptad a Liszt Ferenc-díjat és elnyerted az érdemes művész címét, Magyarország egyik legkiemelkedőbb művészévé váltál.

A díjak iránti büszkeségem leginkább azoknak köszönhető, akik mellett állhatok, amikor átveszem ezeket az elismeréseket. Ők olyan tapasztalt művészek, akik már negyven-hatvan éve varázsolnak különféle kulturális területeken. Mély tisztelettel tekintek rájuk, és amikor az ő társaságukban kapom meg a jutalmat, mindig elgondolkodom, hogy talán én is hozzájárulok valami értékeshez. Az első alkalomra sosem fogok emlékezni: amikor a Népművészet Ifjú Mestere díjat átvéve rohantam haza apukámhoz, hogy megosszam vele az örömöm. Ő pedig azt mondta: "Fiam, talán itt az idő, hogy megtanulj hegedülni." Otthon nem szoktuk egymás szobrát faragni.

Mi szerzi számodra a legnagyobb örömöt az életben?

Amikor otthon összegyűlünk apuval egy nagyobb ünnepségen, és együtt muzsikálunk, miközben anyu ínycsiklandó főztjét élvezzük, az mindig különleges pillanat. A zene számomra az élet középpontja, de emellett imádom a kreatív kihívásokat is, mint például hangszereket faragni vagy vadászni. Ilyenkor mindig mélyebben beleásom magam a feladat kulturális gyökereibe, és felfedezem, hogyan készítették ezeket a dolgokat százötven évvel ezelőtt. Ebből a tudásból egy varázslatos világ bontakozik ki előttem, amit a zenei alkotásaimban szeretnék megjeleníteni. Remélem, hogy a zeném révén sokak arcára mosolyt tudok csalni, és segítek egy kicsit elfelejteni a mindennapi gondok, mint a sárga csekkek terhét. De ne feledkezzünk meg a házi krémesről sem, ami számomra a legédesebb kényeztetés az egész világon!

Milyen álmok és vágyak foglalkoztatnak, Szalonna? Mik azok a titkos kívánságok, amelyek szívből fakadnak, és melyek vezérelnek az utadon?

Szeretném ledobni nyolc kilót, ezért azonnal edzésbe kezdek. Emellett arra is vágyom, hogy mindazt, amit szakmai és lelki szempontból elértem, a jövőbeli családommal megoszthassam. Hiszen az élet valódi értelme abban rejlik, ha a közösségen túl a gyermekeimnek is átadhatom azokat az értékeket és tapasztalatokat, amelyeket a legjobban becsülök.