Örömteli pillanatok Zimbabwéban | Demokrata A zimbabwei emberek szívében egy különleges ünnep bontakozik ki, amely nem csupán a színek és minták kavalkádját hozza magával, hanem az összetartozás és a boldogság érzését is. Az örömpólók, amelyek a helyi ku

Milyen meglepően kicsi is a világ! Ezt gyakran mondogatjuk, amikor egy váratlan, különleges találkozásra bukkanunk. A következő történet is ezt a gondolatot erősíti meg. Ki gondolná, hogy egy magyar lány, az amerikai egyetemi évei és a légióskodás során megismert ausztrál fiú révén végül Afrikába találja magát? Az élet furcsa és izgalmas utakra vezethet bennünket, és néha a legváratlanabb kapcsolatok nyithatnak meg előttünk új horizontokat.

A sport összeköt! - szintén gyakran hangoztatott közhely a maga igazával, sokszor nem is hinnénk, mennyire! Véletlen találkozások, rövid ismeretségek, mégis erős kötelékek. Eltérő országokból és kultúrákból érkező csapattársak, akikkel életre szóló barátságok jönnek létre, és ezek a kapcsolódások megváltoztathatják az ember életét.

Hasonlóan történt Jancsó Patríciával. Egyetemi ösztöndíjjal került az Egyesült Államokba, ahol a vízilabda által összetartó, baráti kapcsolat szövődött, főleg a légiósok között. Így alakult a magyar pólós és az ausztrál játékos, Jeremy Davie között is, akivel azonos szakon végeztek. Azóta eltelt tíz év, figyelemmel kísérik egymás életét. Két éve még az is szóba került, hogy Jancsó Patrícia esetleg Ausztráliába szerződik, de kislányával komplikáltnak tűnt ezt az álmot megvalósítani. Egy másik viszont teljesült, és mindent megváltoztatott.

Régebben felfigyeltem Jeremy lenyűgöző Afrikából készült képeire, különösen a Viktória-vízesésnél készült fotókra. Ezek a csodás pillanatfelvételek indítottak el bennünket egy beszélgetés során, és ekkor hallottam először a zimbabwei vízilabdatábor létezéséről. A táborba való belépés csak ajánlással és meghívással lehetséges, így ez a zárt közösség igazi kiváltság. Ha ez a tábor nem létezne, nem hiszem, hogy a sorsunk egy helyre sodorna minket. Amikor először értesültem arról, hogy lehetőségem nyílik Zimbabwéba utazni, az örömöm határtalan volt. Tinédzserkoromban rengeteg Wilbur Smith könyvet olvastam, és az ő dél-afrikai, rodéziai történetei hatással voltak rám; mindig is vágytam arra, hogy eljussak arra a csodálatos földre. Emellett úgy éreztem, hogy igazán különleges lenne, ha a pályafutásom végét azzal zárhatnám le, hogy átadhatom a megszerzett tudásomat az afrikai gyerekeknek.

A háromhetes afrikai kalandunk igazán különleges élményekkel gazdagította életünket. Az utazásunk a zimbabawei Smith Polo Campbe vezetett, amelyet az azóta elhunyt Warwick Smith indított el tizenkét évvel ezelőtt. Idén már 13. alkalommal gyűltek össze itt a vízilabda szerelmesei, a táborban négyszáz sportoló részvételével. Kezdetben három edző irányította a felkészülést, de mára a csapat létszáma tizennyolcra nőtt. Az esemény nemzetközi jellege különösen izgalmas volt, hiszen hét különböző ország képviseltette magát: Kanada, Spanyolország, Ausztrália, Magyarország, Egyesült Államok, Ghana és Dél-Afrika. Ebből a szempontból is mérföldkő volt, hogy Magyarországról először hívtak vízilabdázót a táborba; Jancsó Patrícia lett az első és egyetlen magyar résztvevő, akinek ez a megtiszteltetés jutott. A csapatban ott volt Patrícia egykori amerikai csapattársa, a spanyol Anni Espar, aki Párizs olimpiai bajnoka. A tábor legfőbb célja, hogy a meghívott edzők szenvedéllyel adják át tudásukat és tapasztalataikat a fiatal sportolóknak. Az edzések során arra törekedtek, hogy a vízilabda ne csupán sport, hanem az öröm és a szórakozás forrása legyen a gyerekek számára, ezzel életre szóló szenvedélyt ébresszenek bennük.

- Ebben a táborban inkább az ottani közösség tehetősebb gyerekei vehettek részt. Számomra megdöbbentő, mennyire szeretik és milyen sokan játsszák a vízilabdát, hiszen főleg az angolszász sportágak hódítanak, a rögbi és a krikett a legnépszerűbb. Szintén meglepő, mennyire gyönyörűek a létesítmények. A több mint egy hét alatt többféle vízilabda- és edzői kultúrát ismerhettek meg a jelentkezők, és az is fontos, hogy olimpikon példaképekkel találkozhattak. A négyszáz gyereknek napi három-öt edzést tartottunk kis csoportokban, edzőpárokat alkotva. Csillogó szemekkel figyelték minden mondatunkat. Egy hét alatt is látványosan fejlődtek, szívták magukba a tudást. Sok szeretetet kaptam és adtam, alig találok rá szavakat, mennyire felemelő volt mindezt átélni.

A gyerekek álmai és ambíciói jelentősen különböznek a hazai pólós tehetségekétől. Zimbabwe még nem indult el az olimpiai úton, és a helyi fiatalok főként dél-afrikai csapatok mérkőzéseit figyelik, így nem áll rendelkezésükre közvetlen inspiráció a sportág legmagasabb szintjéről. Az ötkarikás eseményekhez kapcsolódó életutak hiánya miatt a fiatalok nem találkoznak olyan példaképekkel, akik megmutatnák számukra, hogy milyen lehetőségek rejlenek a sportban. Ugyanakkor a sportág által kínált tanulmányi lehetőségek erőteljes ösztönzést jelentenek számukra, hogy kitartóan dolgozzanak céljaik eléréséért.

A sportág közösségi ereje sokkal fontosabb, mint bármi más. A vízilabda nem csupán egy sport, hanem egy életforma, amely olyan értékeket tanít, amelyek a medencén kívül is kihatnak a mindennapjainkra. Az, hogy a fiatalok nem csupán a dicsőségért vagy az olimpiai álmaikért ugranak a vízbe, hanem a sport iránti szenvedélyük miatt, számomra az egyik legszebb dolog, amit tapasztaltam. Bár néhány gyerek számára az amerikai sportösztöndíj lehet a végső cél, a legtöbben mégis a vízilabda iránti szeretetük által találják meg a helyüket a csapatban, ami igazán értékes és felemelő.

Mivel a táborban a fejlődés áll a középpontban, nem csupán az elért eredmények számítanak, így a gyerekekkel való közös munka során más nézőpontok kerülnek előtérbe.

Figyelemmel kísérhettük, hogy egy hét leforgása alatt mennyit fejlődtek, de a szakmai szempontok mellett számunkra fontosabb volt, hogy a sport által saját életszemléletünket is átadhassuk. Minden edzés végén megkérdeztem a kis csoportra koncentrálva, mit tanultak aznap? A saját szavaikkal mesélték el, mi maradt meg számukra abban a rövid időszakban, és mit éltek meg sikerként a vízben végzett munka során. Az edzések zárásaként mindig hangsúlyoztam: sosem az a lényeg, hogy egy tréningen mindent elsajátítsatok és minden tökéletesen sikerüljön. Sokkal fontosabb, hogy amikor este visszagondoltok a napotokra, találjatok benne egy-két olyan dolgot, amit tanultatok. Ha ezt eléritek, akkor minden egyes nap egy lépéssel jobbá és gazdagabbá válhattok – ezt pedig az élet más területein is érdemes szem előtt tartani.

A háromhetes afrikai meghívás keretében két jótékonysági esemény is szerepelt. A program másik részeként egy szegényebb fiúiskolába látogattak el. Az intézmény korábban Zimbabwe kiemelt oktatási központjának számított, de a politikai viszonyok következtében elmaradtak a támogatások, így lényegesen szerényebb körülmények között zajlik az oktatás. A magyar válogatott vízilabdázó itt élhetett át olyan felemelő pillanatokat, amiket egész életére megőriz.

Az utóbbi évek során sajnos nem állt rendelkezésre elegendő forrás sportprogramok, különösen a vízilabda terén. Idén azonban végre sikerült újraindítani a pólósképzést. Adományként labdákat, sapkákat és sportfelszereléseket vittünk, hogy ezzel is hozzájáruljunk a helyi fiatalok lehetőségeihez. Pár nap leforgása alatt az ottani edzőknek a vízben sajátítottuk el az alapokat, különböző gyakorlatok segítségével támogattuk a program felélesztését. A csoportban akadtak olyan fiatalok, akik már tudtak úszni, míg másoknak még nem volt tapasztalatuk. Különösen megérintett egy kisfiú, aki láthatóan nem érezte magát biztosnak a vízben. Odahívtam magam köré még két lányt, és együtt kezdtük el tanítani őt. Néhány nap elteltével a fiú elsajátította azokat az alapvető készségeket, amelyek lehetővé tették számára, hogy a vízben maradjon, siklani tudjon, és levegőt vegyen. Az arca tele volt boldogsággal, amikor végre elérte azt a szintet, hogy a medence sekélyebb részén a kapuba állhatott! Elmondta, hogy hét testvére van, és eddig senki nem tudott úszni a családban, mivel a körülményeik ezt nem tették lehetővé. Ennek a tinédzser fiúnak igazi újdonságot és hatalmas sikert jelentett, hogy ő lehetett az első a családjában, aki megtanult úszni. Be kell vallanom, mindannyian mélyen megérintődtünk, amikor felfogtuk, hogy míg nekünk az úszás alapvető, addig számukra ez a tudás mennyire jelentőségteljes és életet megváltoztató lehetőséget hordoz.

Számos olyan felemelő pillanatban volt részük, amelyek mélyen átformálták a saját életük értékeit. Néha nehézséget okozott számukra az érzelmek visszatartása; egy távoli, kopár iskolából hazafelé tartva a csend sokkal kifejezőbb volt, mint bármilyen szó. A háromhetes program keretében, a jótékonysági tevékenységek részeként, egy kis faluba is ellátogattak. Írószereket, papírokat, játékokat és labdákat hoztak magukkal, hogy a gyerekek mindennapjait színesebbé tegyék.

Képzeld el ezt az iskolát, amely a semmi közepén áll: négy vékony pózna tartja, palatető védi az időjárás viszontagságait, és csupán néhány szék alkotja a tanulás színhelyét. Itt a gyerekek háromévestől tinédzserkorig vegyesen járnak. A körülmények talán nem a legjobbak, de a gyerekek szíve tele van boldogsággal és vidámsággal – együtt énekeltünk, játszottunk, és az összetartozás érzése szinte tapintható volt. Mindenki kedvesen odament egymáshoz, ölelések és mosolyok áradtak. Két kisgyermek, egy hét és egy négy éves kislány, különösen megfogott. Ők nap mint nap körülbelül öt kilométert gyalogolnak a pusztaságon át, hogy eljussanak az iskolába, mindezt csupán a tanulásért. Lelkileg rendkívül megterhelő volt számunkra mindez, és bár próbáltuk elrejteni, hazafelé többen is könnyekre fakadtunk. Az ember ilyenkor elgondolkodik az életéről, és rájön, mennyire hálás lehet a mindennapi apróságokért, amik körülveszik. Örömmel töltött el, hogy egy kis vidámságot csempészhettünk ezeknek a gyerekeknek az életébe, ám úgy érzem, ők sokkal többet adtak nekünk. Az ő mosolyuk, a nevetésük és a kitartásuk tanított meg minket arra, hogy értékeljük, amink van.

Jancsó Patrícia azt mondja, pár hét alatt a sport által beleláthatott Afrika rétegeibe, a viszonylagos gazdagságtól a mélyszegénységig, a nehézségekbe és a valódi szépségekbe. Azért a vízilabdán kívül is adódott lehetőség felfedezni a regények által bemutatott világot, egy négynapos hajóút alatt.

A vadon szívében találtuk magunkat: olimpikon sportolók, edzők és korábbi vízilabdázók egy elzárt hajón, távol a világtól, internet és modern kütyük nélkül. A partot nem mertük megközelíteni, de a körülöttünk lévő tájban oroszlánok, krokodilok és vízilovak tűntek fel, mintha egy természetfilmből léptek volna ki. Mivel sportolók voltunk, eldöntöttük, hogy minden nap mozgunk egy kicsit, így napfelkeltére köredzés szerű tornákat tartottunk. Afrika szívében olyan látvány fogadott, ami szavakkal nehezen kifejezhető: a felhők felett szárnyaló gémek és a vízben pöfögő vízilovak egy varázslatos képet festettek. Az égbolton ragyogó csillagok alatt aludni pedig olyan érzés volt, mintha az egész univerzummal egyesülnék. Elképesztő volt, hogy mindez velem történik. Együtt éltük meg ezt az élményt más országokból és kultúrákból érkező emberekkel, akikkel a vízilabda mellett most már egy életre szóló közös élmény is összeköt minket.

Jancsó Patrícia karnyújtásnyira volt a legnagyobb álmától, az olimpiai szerepléstől, ám végül nem tudta megvalósítani azt. Idén két és fél évtizedes pályafutását zárta le, amit nehéz szívvel tett. A feldolgozás időigényes folyamat lett volna, de Afrika teljesen megváltoztatta a dolgokat, különösen a sporthoz való viszonyát. A vízilabdával kapcsolatos nézetei radikálisan átalakultak Zimbabwe előtt és után. Elmondása szerint felfedezte, hogy a sport révén sokszor a legegyszerűbb örömök nyújtják a legnagyobb boldogságot az életben.

Az évtizedek során rengeteget kaptam a vízilabdától, de természetesen sokat is áldoztam érte. Hihetetlenül nehéz volt elengedni azt a sportágat, amelybe 25 évem fektettem. A sportpszichológusom segítségével tudatosan készültem a búcsúra, de a valóság mégis megviselt. A legutolsó bajnoki mérkőzésem előtt annyira lebetegedtem, hogy kórházba is kerültem, mégis vállaltam, hogy pályafutásom utolsó meccsét végigjátszom. Azután viszont soha többé nem merültem el a vízben. Három hónap elteltével Zimbabwéban léptem újra medencébe, a válogatottól kapott utolsó fürdőruhámban. Pont egy lánycsapat első edzésén csatlakoztam hozzájuk, és ez a pillanat valóban a szó legszorosabb értelmében vett örömvízilabda volt. Ahogy már említettem, sok mindent kaptam a sporttól, de ezt az afrikai edzőtábort tartom a legnagyobb ajándéknak. Hálás vagyok azért, hogy karrierem végén, nemzeti dresszben, afrikai gyerekek között olyan boldogságot élhettem át, amelyet a vízilabda-pályafutásom során ritkán tapasztaltam meg. Ők segítettek nekem újra felfedezni a sport igazi lényegét, és ott kaptam vissza a vízilabda iránti szeretetem. Most már úgy tudom nézni a meccseket, hogy a szívem nem fáj többé.

Jancsó Patrícia jövőre visszatérhet Afrikába, de már nem egyedül, tizenegy éves kislányával közösen, aki kedvtelelésből, a közösség és a víz szeretete miatt vízilabdázik. Szeretné átadni a gyermekének is azt az életre szóló élményt, amit saját maga is átélt: örömvízilabdát, Afrikában.