Segítség, ha ő öregszik, akkor én is? - Így reagálunk a rég nem látott ismerősökre Amikor rég nem látott barátokkal vagy ismerősökkel találkozunk, gyakran eszünkbe jutnak a közös emlékek, de egyben a múló idő is. A pillanat, amikor észrevesszük, hogy val

Vannak, akik élvezettel látogatják az osztálytalálkozókat, míg mások inkább távol tartják magukat ezekről az eseményektől. Ennek számos oka lehet, a kellemetlen iskolai emlékektől kezdve az azóta megváltozott kapcsolatokon át egészen az időhiányig. Sokan nehezen néznek szembe az idő múlásával, és a vele járó változásokkal is nehezen birkóznak meg. Valójában mindannyian különböző módokon küzdünk ezzel a folyamattal. Amikor rég nem látott ismerőseinkkel találkozunk, nem csupán őt szemléljük és értékeljük, hanem gyakran észrevétlenül saját magunkkal kapcsolatban is levonunk következtetéseket. Ez a reflexív magatartás szinte automatikus, de a társadalom által megfogalmazott ideálok is jelentős mértékben befolyásolják ezt a folyamatot.

Az ageizmus, vagyis az életkorral kapcsolatos előítéletek kérdése egyre inkább a figyelem középpontjába kerül. Jelenleg még keresgéljük, hogyan is közelítsünk ehhez a témához. A domináló nézőpont továbbra is az, hogy a fiatalságot a szépséggel és a kiemelkedő teljesítményekkel azonosítjuk, míg az öregedést sokszor a veszteséggel és hanyatlással kapcsoljuk össze. Nem meglepő tehát, hogy sokan próbálnak távolságot tartani az időskortól, pedig ez egy teljesen természetes folyamat, amely számos előnnyel is járhat. Az öregedés nem csupán a múlté, hanem egy új lehetőségekkel teli jövő kapuja is lehet.

De hogy jön ez az osztálytalálkozókhoz vagy ahhoz, hogyan reagálunk, ha váratlanul rég nem látott ismerőssel futunk össze?

A következőkben a beszélgetés egy új dimenzióba lép, ahol a gondolataink és érzéseink mélyebb rétegeibe hatolunk. Ahogy elkezdjük megosztani egymással a nézőpontjainkat, lehetőség nyílik arra, hogy felfedezzük azokat a részleteket, amelyek eddig rejtve maradtak.

Ez a fajta összehasonlítás gyakran nem a legkedvezőbb, ezért hajlamosak vagyunk automatikusan szépíteni a helyzetet: "Jó, ő jól keres, de én mennyivel vonzóbb vagyok!" vagy: "Egykorúak vagyunk, de én fiatalabbnak tűnök nála!" Ezek a gondolatok első pillantásra pozitívnak tűnhetnek, de valójában egy rejtett, önmagunkra irányuló előítéletet tükröznek. Ezt a hozzáállást a társadalmi normák formálják, és a minket körülvevő világ nap mint nap újra megerősíti.

Ez egyfajta ördögi kör: én így láom másokat és magamat, mert így tanultam a társadalmi beilleszkedés során; de attól, hogy ezt sajátomnak vallom, a társadalom tagjaként erősítem is ez az összképet. És persze feszengeni fogok az osztálytalálkozón, mert folyamatosan igyekszem magam megerősíteni abban, hogy én kevesebbet változom, mint mások.

Van egy különös érzékelési torzítás, amelyet az agyunk automatikusan alkalmaz. Bármennyire is tudatában vagyunk annak, hogy az évek során mindannyian változunk, hajlamosak vagyunk megőrizni ismerőseinkről egyfajta "mentális fényképet", amely az utolsó találkozásunkkor rögzült. Ez a kép nem frissül a következő találkozásig, így a jövőben is e szerint az elképzelés szerint ismerjük fel őket, akár évtizedek elteltével is. Ennek a jelenségnek van egy neve is: a "mentális állókép torzítása".

Ennek több következménye is lehet. Az egyik, hogy egy olyan természetes és nem is nagyon nagy változás, mint például az őszülés, egy pocak vagy egy megereszkedett szemhéj, drámainak tűnik a szemünkben.

Bár az arcunk kifejezése, a hangunk, a mozdulataink és viselkedésünk nem változik, agyunk mégis felfigyel a finom eltérésekre, amelyek különböznek a korábbi emlékektől. Ezek a részletek mindig is a figyelem középpontjába kerülnek, és új fényt vetnek a múltbeli képekre.

A másik furcsa hatás ilyenkor a zavar és az idegenség érzése: itt van ez az ember, aki nagyon hasonlít az én régi ismerősömre, mégsem ő az. Ez az érzés több találkozás hatására enyhül, mert a régen rögzített mentális lenyomatot felülírja az új. Ha viszont csak egyszer futunk össze valakivel sok-sok év után, akkor ez a kényelmetlen érzés rögzülhet benyomásként. Mivel ez a hatás mindannyiunkban működik, biztosak lehetünk benne, hogy miközben látszólag barátságosan, valójában kicsit gyanakodva méregetjük a másikat, ő is ugyanezzel küzd éppen velünk kapcsolatban: ez hoz egy ki nem mondott feszültséget még a legörömtelibb viszontlátásba is.

A helyzet további bonyodalma, hogy az sem elhanyagolható, hol találkozunk. Amikor például a már említett osztálytalálkozón veszünk részt, a helyszín drámaian befolyásolja az élményeinket. A régi iskola falai között sokkal inkább vágyunk arra, hogy a régi ismerősöket lássuk, mint egy érzelmileg semleges helyszínen, mint például egy étterem. Itt sokkal inkább meglepődünk, ha a hajdani titkos szerelmünk helyett egy szakállas, mosolygós úr lép be az osztályterembe, még akkor is, ha tudatosan felkészültünk arra, hogy ő is felnőtt azóta, ahogyan mindannyian. Továbbá a körülöttünk lévő emberek is nagy hatással vannak a helyzetre; az arcok összefonódása befolyásolja, hogyan észleljük a többieket. Ha valakit fiatalabb generáció tagjai között látunk, könnyen idősebbnek tűnhet, és ez fordítva is igaz.

Ezt nevezi a tudomány kísérőinger-hatásnak (szaknyelven: flanker-effektus): amit látunk, azt mindig valami máshoz képest ítéljük meg, ami éppen ott van a közelében. Leegyszerűsítve: a régi ismerőst fiatalosabbnak látjuk, ha nála idősebbek között bukkan fel, mintha mondjuk egy játszótéren futunk vele össze.

A fentiekhez hozzájárul még egy érzelmi szűrő is: egyálalán nem mindegy, hogy milyen emlékek és érzések társulnak a régen látott személyhez. Ha az illetőhöz pozitív emlékek kötődnek, eleve nyitottabban állunk hozzá, és megbocsátóbbak vagyunk a változásokkal szemben is, illetve rögtön azt keressük benne, amit szépnek tartunk. Így a róla alkotott benyomás, még ha sokat változott is, az lesz, hogy jól tartja magát. Ha az egykori kapcsolat kellemetlen emlékekkel, versengéssel vagy konfliktussal terhelt, akkor úgy fogjuk látni, hogy egykori ismerősünket megviselte az idő múlása, egyszerűen azért, mert ezekre a jelekre figyelünk jobban a torzító érzelmi hatás miatt. És valljuk be, lehet ebben egy kis elégtétel is: lám, végül ő is megöregedett!

Amikor találkozunk valakivel, aki életünk egy fontos időszakában kulcsszerepet játszott, akaratlanul is eszünkbe jut a régi énünk. Ebből a felismerésből pedig könnyen riadalommal vegyes döbbenet származik: ha ő ennyire megváltozott, vajon én is átalakultam? És nem is beszélve arról, hogy ő hogyan lát engem most? Ez a találkozás olyan, mint egy társas tükör, ahol egymáson keresztül próbáljuk megérteni és értékelni saját magunkat.

A pszichológiai kutatások során megfigyelhető, hogy az emberek gyakran hajlamosak a saját maguk megítélésében a valóságtól eltérően optimista képet festeni. Sokan közülünk úgy érzik, hogy jobbak, ügyesebbek vagy vonzóbbak, mint az átlag. Ez a jelenség nem csupán hiúság kérdése: mindannyian arra törekszünk, hogy felfedezzük és kiemeljük azokat a különleges tulajdonságainkat, amelyek megkülönböztetnek minket másoktól, ezáltal egyedi és karakteres egyéniséggé válva. Emellett ennek a jelenségnek védelmi funkciója is van, hiszen hozzájárul az önértékelésünk stabilitásához, és mérsékli a negatív érzelmeket, amikor szembesülünk az élet múlásával.

A Michigani Egyetem felmérésében 50-80 éves embereket kérdeztek arról, hogyan helyeznék el magukat a kortársaik között a külsejük alapján. 59 százalékuk úgy gondolta, hogy fiatalabbnak tűnik a vele egyidőseknél, és mindössze 6 százalék érezte úgy, hogy a valós életkoránál idősebbnek látszik.

Ez az arányszám ellentmond a statisztikai valószínűségeknek, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy az emberek több mint fele jelentősen fiatalabbnak nézzen ki, mint amennyi valójában az életkoruk.

Nyilvánvaló, hogy itt egy olyan torzításról beszélünk, amely a saját öregedésünkről kialakított kép és a társadalmi összehasonlítás között feszülő ellentmondást tükröz.

A másokon észlelt időbeli nyomokat hajlamosak vagyunk felnagyítani, míg saját magunk esetében ezeket gyakran kisebbítjük. Ennek következményeként úgy tűnhet, hogy mások gyorsabban öregszenek. Ehhez persze logikus okok is hozzájárulnak, például, hogy a saját arcunkat nap mint nap többször is megfigyeljük – legyen szó tükörből, fényképekről vagy a modern kor videóhívásairól. Az apró, szinte észrevétlen változások fokozatosan épülnek be az önmagunkról alkotott képbe, így nem tűnnek drámainak. Ezért olyan meglepő régi fényképeket nézegetni: hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy már nem úgy nézünk ki, mint tíz évvel ezelőtt. Amikor valakivel hosszú évek, esetleg évtizedek után találkozunk, a változás teljes mértékben a szemünk elé tárul, így a látvány sokkal intenzívebb hatást gyakorol ránk.

A mesterséges intelligencia korában lehetőségünk nyílik arra, hogy belelessünk a jövőnkbe, és megnézzük, hogyan alakulhatunk át 5, 10 vagy akár 20 év múlva. Ez a technológia persze csupán a meglévő adatokra támaszkodik, és számos olyan tényezővel nem számolhat, amelyek életünket formálják: a különböző életesemények, életmódbeli döntések, örömeink és bánataink mind-mind nyomot hagynak a külsejünkön és az arcvonásainkon. Talán a legjobb hozzáállás, ha nyitott szívvel fogadjuk a változásokat, miközben nem feledkezünk meg a saját szükségleteinkről sem. Érdemes elismerni, hogy megengedhetjük magunknak a türelmet, hiszen aki megöregszik, az valójában megélt egy gazdag életet, tele élményekkel. Minden egyéb csak apróság, ami a nagy egészhez képest eltörpül.