Az életem egyhangúvá vált, így úgy döntöttem, hogy búcsút intek az Accordomnak, és helyette egy Mini Coopert választok, hogy színt vigyek a mindennapjaimba.

Öt évnyi hűséges szolgálat után végleg búcsút intettem a Honda Accordomnak, hogy végre valami igazán izgalmasra válthassak. A választott típus már a fejemben van, de most már csak az a kérdés, hogy melyik kezemet harapjam meg az izgalomtól.

2020 áprilisában, egy tartós koronavírus betegség után jutottam el oda, hogy megvegyem az első saját autómat. Eredetileg kabriót akartam, de utolsó pillanatban pont lecsapták előlem azt a Peugeot 306 Cabrioletet, amit kinéztem. Csalódott voltam, de volt B tervem is: egy egészen jó állapotú, fél millióért árult Honda Accord. Ugyan minden szempontból alá- vagy túllőt az elvárásaimon, hiszen 2000 utánit autót akartam, de ez '98-as volt. Kétezer köbcenti alatt kerestem, ez pedig 2,2-es volt. Cserébe gyönyörű volt a sötétlila fényezése (kezdetben), a fekete bőrbelső szexi (de nyáron megsiratod), a napfénytető menő (mindig menő) és amúgy a lapos formája is elegáns. Elcsábultam, megszerettem, megvettem. Ennek csaknem öt éve, és a napokban eladtam. Picit sírtam belül, de az első szerelmek mindig így végződnek.

Öt év alatt rengeteg kalandot éltem át az Accorddal, és bár a lakatolás nehézségei megnehezítették az utamat, a többi élményre szívesen gondolok vissza. Az Öreglány mindig mellettem állt, sosem hagyott cserben. A kötelező szervizek mellett igyekeztem esztétikailag is rendben tartani, de ez utóbbi sajnos nem valósult meg: nehezen találtam hozzá megfelelő alkatrészeket, ami folyamatos csalódások sorozatához vezetett. Így végül elengedtem a gondolatot, hogy újrafényeztessem; belenyugodtam, hogy fokozatosan veszít a régi fényéből. Ahogy teltek az évek, a kezdeti lelkesedés lassan alábbhagyott, a rózsaszín ködöt felváltotta a megszokás, majd a közöny, végül a búcsú gondolata szivárgott be. Másfél évvel ezelőtt jött el az a pillanat, amikor beláttam: szükségem van egy izgalmasabb, kisebb, modernebb autóra, ahol az alkatrész-utánpótlás már nem jelent problémát.

Rengeteg keresgélés és gondolkodás után jutottam el arra még tavaly előtt, hogy egy első generációs BMW-Mini Cooper lesz a tuti befutó. Igen, tudom, gyakorlatilag kiszúrok magammal, de régóta szeretem a márkát (ez talán érződik is a Mini tesztjeimen), imádom az aranyos, picit sportos megjelenését, ami máig kívánatos, gyakorlatilag a legújabb generáció is ugyanazt a formanyelvet követi. Méretét tekintve kicsi, hossza alig haladja meg a 3,6 métert, motortól függően nem fogyaszt sokat, vagy ha mégis, akkor legalább van rá oka. Valamint sok olyan extra elérhető hozzá, amire szükségem van.

Már másfél éve érlelődött bennem a döntés, hogy megválok az Accordomtól, de valahogy mindig akadt valami, ami közbeszólt. Először a barátnőmmel való összeköltözés miatt kellett pénz, majd a megtakarításom egy része a lakásfelújításra ment el. Aztán jöttek az ünnepek, amikor az autó nélkülözhetetlennek bizonyult. Így végül csak februárban álltam neki a hirdetésnek, ami meglepően gyorsan, mindössze egy hét alatt vevőre talált!

Nemrégiben az ID.Buzz tesztautó volt nálam, és a legfurcsább dolog történt: az előző nap benne felejtettem a Honda kulcsát. Képzeljétek el, milyen vicces lenne, ha megpróbálnám eladni ezt a félmilliós autót, miközben előhúzom a kulcsot egy 40 milliós autóból! Éppen ezért, mielőtt a vevő megérkezett volna, pár perccel korábban lementem a kulcsért. Mivel már ott voltam, úgy döntöttem, hogy lekaparom a jeget is, ami a kocsin ült. A vevő éppen ekkor érkezett, így a véletlen időzítés csodás volt. Alaposan átnézték az autót, majd elindultunk egy tesztkörre. Aztán jött a váratlan bejelentés: "Ezt most azonnal elvisszük!" – mondták, és az sem zavarta őket, hogy március elején lejár a műszaki. Kész adásvételi szerződést hoztak, míg én csak hebegtem-habogtam, mert lelkileg nem készültem fel erre a hirtelen fordulatra. Gyorsan kipakoltam a maradék dolgaimat az autóból, papíroztunk, kezet ráztunk, és már integettem is az első autóm után. Szívszorító pillanat volt, egyfajta fura elegyét éreztem az örömnek és a szomorúságnak. Nem is tudom, hogyan tudtam fejben maradni a családi látogatás során aznap. Ahogy az első szakítás, úgy az első autó eladása is magával hozta a fájdalmas emlékeket.

Másfél éve már, hogy elhatároztam: itt az ideje egy új autó beszerzésének. Ez idő alatt alaposan átgondoltam, mit is szeretnék és mit engedhetek meg magamnak. A választásom egyértelműen a Mini Cooperre esett, különösen az első generációs, BMW által gyártott modellekre. Az indok pedig korántsem bonyolult: a második generációban a Prince motor található, míg a harmadik generációs verzióra jelenleg nincs elegendő keretem.

Három opcióm maradt: R50 One 90 lóerővel, R50 Cooper 116 lóerővel vagy R53 Cooper S, 163 lóerővel, kompresszorral - a dízeleket azért hagytam ki, mert mindenképpen benzinest vennék. A One-t hamar kizártam, mert a 90 lóerőt keveslem, vagyis Cooper és az S között vacilláltam sokáig.

Innét kezdődött a szív és a józan ész harca: a Cooper S 163 lóerejével és feltűnő dizájnjával egyszerűen ellenállhatatlan. A kompresszor zümmögésére vágyom, hogy álomba szenderüljek, és reggel arra ébredjek, hogy átélhetem, milyen érzés egy agyonszteroidozott go-kart volánja mögött ülni, miközben a párom halálfélelemmel küzd mellettem – mondjuk, én is reszketnék a helyében. De mindennek megvan az ára: a brutális futómű a mindennapi életre, főleg ezeken az útvonalakon, igencsak pokoli lenne. A kompresszor egy újabb aggasztó tényező, amiért szoronghatok, hiszen ha elromlik, mélyen a zsebembe kell nyúlnom. Ráadásul a plusz lóerőket etetni kell, és mivel gyakran közlekedem a városban, nem igazán szeretnék egy 12 literes fogyasztású autóba beülni.

Ezért tűnik racionálisabb döntésnek a sima Cooper. A kollégáim, különösen Tomi és Elvis, azt mesélik, hogy szinte ugyanolyan élményt nyújt, mint a Cooper S, csak éppen sokkal kényelmesebb. Nincs benne kompresszor, így egy dologgal kevesebb miatt kell aggódnom. A futóműve puhább, ami azt jelenti, hogy nem fogom érezni, mintha a vesém szét akarna esni, amikor a Hungárián zakatolok vele. A fogyasztása körülbelül nyolc liter, ami összességében nem éppen alacsony, de a 12 literhez képest mégis kedvezőbb.

Végül az értelem győzedelmeskedett, és a Coopert választom. De most itt a kérdés: melyik típust válasszam? Ismét egy újabb dilemmával nézek szembe.

Az első generációs Coopereket 2001-2006 között gyártották. 2004-ben kapott egy jelentős faceliftet, aminek legfontosabb változtatása, hogy az ötsebességes Midland váltót Getragra cserélték (a Minik CVT-vel szóba se jöhetnek, ezek hírhedten rosszak és drágák javítani). Ez azért volt egy jó döntés a BMW részéről, mert máig rengeteg fórumot tart életben, hogy melyik a jobb váltó. A verdikt, hogy egyikkel sem tudok lényegesen mellényúlni, ha a verda gazdája szarul vezetett vagy nem vigyázott rá, akkor a Midland és a Getrag is szívás lesz.

Mégiscsak fontos kérdés, hogy melyik úton érdemes elindulni. Egy újabb Cooper, ami általában borsosabb áron kapható, vagy inkább érdemes lenne a megmaradt pénzből egy FL előtti verziót beszerezni, amit folyamatosan javítgathatok? Kérdéses, hogy a frissített modell többet ér-e, vagy a régebbi, de költséghatékonyabb megoldás hozná a várt élményeket, miközben a saját kezem ügyességére is támaszkodhatnék.

Ezután jöhetnek az extra jellemzők. Az álmaim autója egy metálkék-fehér vagy sötétzöld fényezéssel rendelkezik, dupla napfénytetővel, tempomattal és digitális klímaberendezéssel, és természetesen ülésfűtéssel is. Ugyanakkor nem szeretnék túlzásba esni; ha legalább kettő a felsoroltak közül megtalálható az adott modellben, már az is felkelti az érdeklődésemet.

A rozsdával való találkozás számomra egy igazi rémálom, ezért azt mondhatom, hogy ebből semmiképp nem engedek. A lakatolás gondolata PTSD-szerű stresszt okoz, és minden lehetséges módon próbálom elkerülni. Amikor autót nézek, az első kérdésem mindig az, hogy a féklámpák alatt megjelent-e valamilyen korrózió. Ez ugyanis egy gyakori probléma; a hátsó fényszórók gumitömítése idővel megreped, ami miatt a víz ott csapdába esik, és lassan, de biztosan hólyagok keletkeznek. Az ajtók alja is hajlamos a barnulásra, de ez még elviselhetőbb, mint a hátsó fényszóróknál tapasztalt esetek. Tudom, hogy egy maximum 23 éves autót keresve sokat várok a (közel) rozsdamentes állapottól, de nem lehetetlen küldetés. Vannak ilyen példányok, és nem is olyan kevesen, így van remény a keresésemre!

Közel fél éve a reggeli és esti rutinom szerves részévé vált a Használtautó.hu. Szinte minden nap ránézek a Mini-palettára, és az ígéretes ajánlatokat azonnal elmentem a JSZP-re, hogy hozzáférhessek a plusz képekhez és információkhoz. Bár talán unalmasnak tűnik ez a szokás, mégis rendkívül hasznos, hiszen így könnyebben átláthatom, milyen állapotban vannak a Minik hazánkban. Ezzel a módszerrel sikerül kiszűrnöm, hogy melyik autó kínálja a legjobb ár-érték arányt.

Jelenleg öt ígéretesnek tűnő modell van a Parkolómban (a HAHU egyik menüpontja, ahová le lehet menteni hirdetéseket), amiből az egyiket már megnéztem. Őszintén szólva, nem tudom, mire számítsak. Még lelkes vagyok, hogy körbepingvinezhetek autókat, utazhatok az ország minden pontjára (hétvégi progamok, hurrá!), tehetek fel jobbnál jobb kérdéseket az eladónak. Ez valószínűleg az ötödik, hatodik után már nem lesz így és az egészet a hátam közepére fogom kívánni.