Íme három gyakori tévhit a falásrohamokról, amit sokan félreértenek:
Nem csupán gyengeségről van szó, hanem egy bonyolult mentális állapotról, amely mélyen hat a testre és a lélekre egyaránt, komoly megpróbáltatásokat okozva mindkét területen.
A falásroham nem csupán egy egyszerű túlevés, hanem sokkal összetettebb jelenség. A szakirodalom szerint akkor beszélünk erről, ha valaki rendszeresen, kontrollvesztetten, szűk időkeret alatt nagy mennyiségű ételt fogyaszt, majd ezt követően súlyos bűntudatot vagy szégyent érez. Ezek az epizódok gyakran rejtve zajlanak, sok esetben késő estébe, vagy akár az éjszakába nyúlnak, és az érintettek gyakran megfogadják, hogy "soha többé nem esznek így". Ennek ellenére a rohamok visszatérnek, mert a háttérben nem csupán az akarat hiánya, hanem sokkal mélyebb pszichológiai folyamatok húzódnak meg.
Sokan úgy vélik, hogy ha valaki igazán akarja, képes lehet uralkodni saját magán. Azonban a falásroham egy összetett mentális zavar, amely mögött számos tényező áll. A stressz, a szorongás, a testképzavar, a gyermekkori élmények és az evéssel kapcsolatos érzelmi szabályozás hiánya mind hozzájárulhat a problémához. Néhány embernél az érzelmi feszültség, míg másoknál a túlzott önkontroll és a több napos koplalás váltja ki a rohamokat. Ilyenkor az evés nem a telítettségről szól, hanem inkább a megnyugvás kereséséről – a pillanatnyi megkönnyebbülést azonban gyakran szégyenérzet követi. Az akaraterő fontos az első lépések megtételéhez, de önmagában nem elegendő. A tartós megoldás a tudatos önismereti munka, a stresszkezelés fejlesztése és az érzelmi szükségletek tudatosítása.
Sokan a falásrohamokat automatikusan a túlsúllyal azonosítják, pedig az érintettek egy része normál testalkatú vagy kifejezetten vékony. A szervezet anyagcseréje, a genetikai tényezők és a mozgás mennyisége egyaránt befolyásolja, hogy a kalóriatöbblet mennyire látszik meg a testen. A látszat tehát csalóka, ám attól, hogy valaki nem hízik, a falásrohamok ugyanúgy megterhelik a szervezetét. A vércukorszint-ingadozás, az emésztőrendszeri panaszok és az alvászavar éppúgy megjelenhetnek, mint a túlsúlyos érintetteknél. A normál testsúlyú emberek viszont gyakrabban későn kérnek segítséget, mert nem érzik "elég betegnek" magukat. Pedig az evészavar diagnózisa nem kilókhoz kötött, hanem viselkedésmintához.
A falásroham nem azonos a bulimiával. A két állapot közötti lényeges eltérés a kompenzáló viselkedés hiánya: míg a bulimiás személyek gyakran alkalmaznak hánytatást, hashajtókat vagy intenzív edzéseket, hogy ellensúlyozzák a bevitt kalóriákat, addig a falászavarral küzdők esetében ez a tendencia ritkább. Persze előfordulhat, hogy valaki időnként próbálkozik koplalással vagy mozgással a kalóriabevitel csökkentésére, de ez még nem feltétlenül jelenti, hogy bulimiás lenne.
A falászavar az evészavarok közé sorolható, és önálló diagnózisnak számít. Ha nem kezelik, krónikus állapottá fejlődhet. Jó hír azonban, hogy pszichoterápiás módszerekkel, például kognitív viselkedésterápiával, valamint időnként gyógyszeres támogatással hatékonyan kezelhető. E megközelítések révén a visszaesések száma lényegesen csökkenthető.
A falásrohamok mögött gyakran mély érzelmi hiány, stressz vagy önbüntető gondolkodásmód húzódik. Az akaraterő segíthet elindulni, de a valódi felépüléshez önismereti munka, önelfogadás, hozott minták és sémák újragondolása szükséges, és a legtöbb esetben jelentős haszna lehet a szakmai támogatásnak is. A pszichoterápia, a dietetikai tanácsadás és a támogató közeg együttesen segíthet abban, hogy az evés újra a test táplálásáról, ne az érzelmek elfojtásáról szóljon.
