Éva meglepetése Egy szép tavaszi reggelen Éva izgatottan készült egy különleges ajándék átadására. Szívből jövő gondolatokkal és sok szeretettel választotta ki a meglepetést, melyet már hónapok óta dédelgetett magában. Tudta, hogy az ajándék nem csupán e

Az édesanyák ösztönös ajándékozók, szavukkal, érintésükkel, egész lényükkel gyakorolják nap mint nap ezt az egyszerűségében is megfoghatatlan művészetet. A legértékesebbet - az életet - már a legelején, villanásnyi idővel az első misztikus találkozás előtt odaadják gyermeküknek. Örök útravaló ez, amit sosem lehet igazán meghálálni. Éva kétszer ajándékozta meg vele fiát, Attilát. Történetük, úgy érzem, mindenki számára tanítás lehet.

Csendes várakozással tekintek arra a mosolygós szemű asszonyra, aki Maros megye kis falujából érkezett. Ahogy mesél, úgy tűnik, hogy több mint két és fél évtizednyi életének eseményeit mesteri módon szövi egybe, mint ahogy egy ügyes háziasszony az ételhez szükséges hozzávalókat. Nála nincsenek felesleges kitérők vagy magyarázkodások, és a történetek között egyetlen sóhaj sem késztet megállásra.

- Kilenc hónapos volt a fiam, amikor elkezdődött a közös harcunk. Minden nap belázasodott, így kórházba kerültünk. Egy hónapja feküdt a vásárhelyi klinikán, mire rájöttek, hogy a veséjével van gond. Mondták, hogy meg kell műteni, és Bukarestet vagy Budapestet ajánlották az operáció elvégzéséhez. A diagnózist hétköznapi nyelven úgy tudnám meghatározni, hogy kanyargós volt a vizeletelvezető csatornája, így a vizelete visszafolyt a vesébe. Budapestet választottuk. Az operáció alatt kiderült, hogy az egyik veséje nincs kifejlődve, nem működik, két héttel az első műtét után ki is vették. Egyébként a Segítő Jobb Alapítványon keresztül kaptunk lehetőséget erre az egészre. A férjem akkoriban Magyarországon dolgozott, ez is könnyített a helyzetünkön. Az azonban "érdekes" volt, amikor két héttel a műtét után nagybusszal újra Pestre utaztunk ellenőrzésre, és rögtön a kontroll után indultunk is haza. Úgy tűnt, minden rendben van, Attilának kétéves koráig semmilyen panasza nem volt ezen a téren. Azután ismét jelentkezett a láz. A kolozsvári kórházba kerültünk, ahol a hasfalára vezették el a fiam vizeletét. Ez maga után vonta a zacskó és a pelenka használatát. Hét évig élt ezzel a teherrel Attila, iskolába is így járt. Hála Istennek, vizeletfertőzést egyszer sem kapott. Mindig azt kérdezgették tőlem, hogy is képzelem, hogy a húgyhólyagja egy vese mellett működni fog. Miután azonban visszatértünk a magyarországi kórházba, és kapott egy egyéves gyógyszeres kezelést, a vizeletelvezető csatornát visszaköthették a húgyhólyaghoz. Ezzel Attila megszabadult a pelenkázástól, nagy reményt azonban nem fűztünk ahhoz, hogy a meglévő veséje nem mondja fel a szolgálatot, mert az sem volt egészséges. Kolozsvárra jártunk ellenőrzésre, majd Vásárhelyre, miután a fiam nagykorú lett. Az orvos gyakran megjegyezte, hogy ez a gyermek biztosan nem éri meg a felnőttkort, a Jóisten azonban másként rendelte. A dialízist viszont, amit folyamatosan előrevetítettek nekünk az egészségügyi szakemberek, nem úsztuk meg. Húszéves volt Attila, amikor elkezdődött ez a fejezet az életünkben.

- Hogyan változtatta ez meg a mindennapjaikat? - kérdeztem.

Minden második napon Vásárhelyen kellett tartózkodnia a fiamnak, hiszen a vértisztító eljárás teljesen lefoglalta a napját, délelőtt 10-től délután 6-ig. Annak ellenére, hogy a középiskola után elvégezte az egészségügyi főiskolát, munkát nem vállalhatott. A dialízis napok nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is megterhelők voltak számára, ráadásul a folyadékbevitelre is különösen ügyelnie kellett, ami a nyári hőségben igazi kihívást jelentett. Az étkezéseit is szigorú szabályok szerint kellett megszerveznie. Közben a férjem elhunyt, és én Németországban dolgoztam szezonmunkásként. A távollétem alatt a lányom vette át a gondoskodást Attiláról. Ekkor már felmerült bennünk a vesetranszplantáció lehetősége. Kolozsvárra való jelentkezésünket a nyelvi korlátok miatt kissé nehezen kezeltük, mivel korábban voltak kellemetlen tapasztalataink, de végül beadtuk a jelentkezésünket a várólistára. Hét év elteltével egyszer értesítettek minket arról, hogy donor lenne, de sajnos a legkompatibilisebb beteg nem Attila volt. Ekkor újra Magyarország felé fordultunk, de mire sikerült megszereznünk az egészségbiztosítást, kitört a pandémia, és minden leállt. Végül Bukarestben próbáltunk szerencsét, ahol meglepően kedves fogadtatásban részesültünk. Ekkor már tudtuk, hogy én leszek a donor, mégis a fővárosi orvos a műtétet túlságosan kockázatosnak találta. Így újabb évek teltek el anélkül, hogy Attila életminősége javult volna. Idén februárban végül újra útnak indultunk Kolozsvárra, és ekkor felgyorsultak az események. Elvégeztem a szükséges vizsgálatokat, melyek mind kedvező eredménnyel zárultak, így világossá vált, hogy alkalmas vagyok a donorszerepre. Májusban kerülhetett sor a transzplantációra. Bár előtte aggódtam, mi történik velünk, ha munkaképtelenné válok, a beavatkozás során nem éreztem félelmet. Minden a legnagyobb rendben zajlott, és a műtét után mindössze egy héttel már haza is térhettünk.

Hogyan zajlott a felépülési időszak? Tapasztalt-e bármilyen változást az egészségi állapotában?

- Nem mondhatnám. Az időjárás-változásokat érzékelem, de ezen kívül nem tapasztalok lényeges különbséget a két vesével élt mindennapokhoz képest. Attila viszont jelentős előrelépést mutat, és ami a legfontosabb: hét év után végre búcsút inthet a dialízisnek. Továbbra is ügyelnie kell a sófogyasztásra, de ez már szinte eltörpül az elmúlt évek szigorú korlátozásai mellett.

- Most hogyan telnek a mindennapjaik?